Sárga köves úton

Mindannyiunk élete egy hosszú utazáshoz hasonlítható, ahol időnként váratlan fordulatok akadályozhatnak minket az előrehaladásban. Egy hosszantartó és erőnket felőrlő betegség. Házassági vagy párkapcsolati küzdelmek, akár válás. Anyagi nehézségek. Eltékozolt lehetőségek, eltékozolt kapcsolatok, eltékozolt idő. Különféle krízisek érhetnek bennünket, de az bizonyos, hogy mindannyiunk életében megtörténnek. Hogyan fonjuk újra a régi élet fonalát, ha alábbhagyott a lendület, a lelkesedés? Annyira emberi, hogy éppen meggyógyulva, erőt fogjon rajtunk a félelem, vajon meddig leszek egészséges? Ha helyreállt a béke közöttünk, talán aggódunk azon, hogy meddig ástuk el a csatabárdot?

Sokunknak ismerősen cseng Lót feleségének története. Szodoma és Gomorra elpusztításakor Isten kimenekítette Lótot és családját az ítélet elől. Egyetlen parancsot kötött a lelkükre: „Mentsd meg a te életedet, hátra ne tekints, és meg ne állj a környéken; a hegyre menekülj, hogy el ne vessz.” A történet végét is ismerjük: „és hátra tekinte az ő felesége, és sóbálvánnyá lőn.” Lót felesége mintegy azonnali és drasztikus következményként, az életével fizetett engedetlenségéért. Erre a drámai eseményre Lukács evangéliumában Jézus is felhívja figyelmünket az ő eljövetelével kapcsolatban, és azt mondja, hogy „emlékezzetek Lót feleségére! Valaki igyekezik az ő életét megtartani, elveszti azt.”

Az ige fényében egyértelmű, hogy nem hasznos tevékenység számunkra a múltba révedezni. Ostorozzuk magunkat az elkövetett hibákért, a helytelennek bizonyult döntésekért, a kudarcokért. Rágódunk kimondott vagy ki nem mondott szavakon, mulasztásainkon. Néha egyszerűen csak kimerítette erőnket a küzdés, felemésztettük a tartalékainkat, így megtorpanunk a csúcson, és úgy érezzük, nincs erőnk megtenni egy lépést sem. Az is lehet, hogy valaki iránt táplálunk haragot, nem tudunk elengedni egy helyzetet, feldolgozni egy sérelmet. A lélek ugyan kész, de a test erőtelen. Az Atya szeretete az, ami képes meggyógyítani a megtört szívűeket, és bekötözni sebeiket. Ez a szeretet az, ami át tudja formálni ott mélyen bennünk a hiányainkat, a sérelmeinket és a keserűségeket. Bűneink terhének és az önkárhoztatásnak sem kell többé nyomasztania, hiszen amilyen távol van a napkelet a napnyugattól, olyan messze veti el tőlünk a mi vétkeinket. 

Nem mindig káros azonban hátratekinteni az életünkre. Számtalan esetben azt látjuk, hogy Isten emberei emlékköveket, emlékoszlopokat állítottak a nagy szabadulások, a csodák emlékére. Maga Isten is rendelt ünnepeket, hogy emlékeztetőül szolgáljanak a népének az Ő kegyelméről, szabadításáról. Múltunkra Isten szemüvegén keresztül érdemes nézni: meglátni az Ő tenyerének lenyomatát sikereinkben, észrevenni vigasztalását a fájdalmakban, jelenlétét a nehéz időszakokban. Hálával előhívni az ajándékait, mindazt, amiből új élet, új cél fakadt. Ezek az emlékek adják meg a szelet a vitorlánkba, hogy Isten jelenlétében megújulva iránytűnket összehangoljuk Vele. 

Ézsaiás próféta könyvében olvashatjuk az egyik legszebb ígéretet: Ne emlékezzetek a régiekről, és az előbbiekről ne gondolkodjatok! Íme, újat cselekszem; most készül, avagy nem tudjátok még? Igen, a pusztában utat szerzek, és a kietlenben folyóvizeket. Az a kulcsa az úton előrehaladásnak, hogy Isten az, aki kimunkálja a nyomvonalat. Ezeknek az utaknak a feltérképezésére biztat, hogy előrefelé fussuk a küzdőteret, és vessük hátra azokat a béklyókat, melyek a jövőbeli lehetőségeinktől és áldásainktól akarnak megfosztani.

Erősítsük meg a szívünket az ige tükrében és „kövessük a sárga köves utat.”

Ökrös Tünde
Vendégíró

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..