Sokáig nem tudtam én mit kezdeni ezzel a bibliai paranccsal. És gondolom sokan mások sem, egyszerű józan keresztyének. Ugyanis zavaros bennünk az imádság fogalma. Valami ásatag, belénk nevelődött gondolat az, hogy csak ünnepélyesen lehet Istenhez fordulni, viszont az életünk folyása annyira hétköznapi s benne oly ritkák az ünnepi pillanatok, hogy ebben a hétköznapiságban úgy gondoljuk, hogy inkább ne is imádkozzunk, hogy ne profanizáljuk az imádságot.
Mert teszem azt, hogy lehessen a napi munka közben, ócska ruhában, konyhakötényben Isten elé járulni? Szép kerek mondatokban fennkölt gondolatokról beszélni neki, amikor egészen más jár az eszünkben. És ha nem munka erez csínja-bínja amin gondolkozunk, odaég a rántás, túlfolyik a mosogató és perzsel a vasaló.
Jaj, próbáltam én igékre koncentrálni, szépen megfogalmazott instanciákat juttatni az úr elé, de vagy az instancia keverődött össze, vagy a munka s miután a munkát nem lehetett abbahagyni ját abbahagytam az imádkozást. Ment egy darabig, amíg simán pörgött az életem fonala, de amikor egyszer-egyszer görcsbe húzódott és elakadt, tekintet nélkül helyzetre, illedelemre, ijedtemben elkezdtem imádkozni úgy, ahogy voltam, úgy ahogy tudtam.
Nagy felfedezés volt, az Isten felelt ezekre a kis ijedt hebehurgya imádságaimra. Kioldódott a görcs s tovább pörgött az orsó.
Nem hittem én azért ezeknek az apró incidenseknek és csak igyekeztem szépen, ájtatosan imádkozni… ha ráértem.
Egyszer aztán statisztikát csináltam a meghallgatott imádságokból, összevetve a szépeket a rendetlenekkel. És hát kiderült, hogy verték a kis rendetlenek a szépeket. Ez gondolkodóba ejtett, mert hiszen olyan parancs is van, hogy minden dolgotok ékes rendben menjen végbe. Nem lehet hát, hogy a rendetlenség, a kapkodás jutalmaztassék. Mi az hát, ami a szép ájtatoskodás ellen dönt? Rájöttem lassan, hogy azok az én cirkumspektusos szép imádságaim nem őszinték. Nem olyan vagyok én, amilyennek azokban mutatom magam, Isten pedig súlyt helyez az őszinteségre.
A dolog tisztázódásához nagyot segített egy kis csibész keresztfiam esti imádsága. Jó családból való volt a gyerek, ahol megtanulta, hogy este imádkozni illik s hát ő beszorította szemét összekulcsolta a kezét és így imádkozott: Istenem segíts már, hogy ne indig az a büdös foci járjon az eszemben! Elmosolyodtam s úgy éreztem, hogy Isten is elmosolyodott ezen a gyermeken, s jónéven vette az őszinteséget.
Hát igen! – Ha olyanok nem lesztek, mint azok a kisgyermekek…
A gyermekek azonmódon maszatosan, nem szépítbe se magát, sem a helyzetet, ha bajba kerül az atyjába kapaszkodik, ahhoz búvik, mert tőle remél segítséget és annak a szeretetében bízik.
Ez a feltétel nélküli bizalom az imádság titka.
A próbája pedig szívünk elcsendesedése. Az Atyához menekülő gyermek, az Atyánál megpihen, megbátorodik, megszabadul a félelmeitől és boldog biztonságba kerül a legmostohább körülmények között is. Ez az a gyermeki magatartás, ami öregen is, betegen is, élhetővé teszi az életet. Van nekünk menedékvárosunk: az Atyánk lábainál.
Nem a levegőbe beszélek testvéreim. Ki van próbálva ez s én a magam bőrén tapasztaltam ki, hogy mit jelent az őszinte imádság. Ennek nem akadálya semmi munka, semmi elfoglaltság, sem helyzet sem idő.
Ez a legfőbb rossztól; a félelemtől való szabadulás. Az alkalom, a lehetőség szüntelen készen áll, csak élni kell vele. Én betegen, öregen, ebből élek éspedig jól élek. Békességben, boldogan!
Ahogy reggel kinyitom a szemem a Szentlélek sugallja az első gondolatokat és szüntelenül vezet, szüntelenül inspirál, szüntelenül imádkozik bennem. Egyetlen hívó gondolatra elfoglalja a szívemet, az agyamat és „Ő űzi kísértőmet el”!
Zs. Tüdős Klára
“Vendégíró”
