Biztosan mindannyian gondolkoztunk már azon, miért van olyan tudás, amit Isten ismer, mi viszont nem. Nagy kérdések, hiábavaló várakozások idején mennyire idegőrlő tud lenni, hogy nincsenek válaszaink, nincs ismeretünk?
Ti is feltettétek már a kérdést: “Miért történik ez? Miért nem mondod el, Uram, hogy miért váratsz még? Hát mi van mind e mögött?”
A tudás, kontrollálás iránti vágyunk egy idős lehet Évával. Egészen eddig eszembe sem jutott elgondolkozni azon, hogy mennyire sokkoló lehetett számára, amikor a Tudás fájáról leszakítva és beleharapva az almába, hirtelen megvilágosodott. Nem gondolom, hogy egészen felvilágosodott volna, de akkor, az ő szintjén, az ártatlanságához mérve az is óriási volt, ami tudás akkor rászabadult. Azt hitte, csak almát ízlel, de ezzel az édes ízzel együtt terheket, megoldhatatlan problémákat és kérdéseket is lenyelt, amit megemészteni már nem tudott. Ami ment előtte – történetesen, hogy Istenre bízza magát teljesen és kérdések nélkül -, az már megtört: kérdései lettek, gondok nyomták a vállát. Elmúlt az ártatlanság.
Olyan sokszor vádoljuk Istent azzal, hogy nem avat be a tervébe, hogy csak történnek köröttünk a dolgok, és mindig csak egy kicsi szeletét ismerhetjük meg az egésznek. Egyszer majd összeáll a kép, de a várakozás idegőrlő. Egy saját élmény juttatott el odáig, hogy azt mondjam: nem bánom, hogy nem ismerem egészen ezeket az utakat. Megosztom veletek.
Egészen véletlenül – saját akaratomon kívül – tudomást szereztem egy olyan döntésről, ami a barátom életére nagy kihatással volt. Mondhatjuk, hogy igazán sok minden múlott rajta, valóban egy sorsdöntő elhatározásról volt szó. Ezt a döntést nem én hoztam, még csak beleszólásom sem volt, mindössze egy ártatlan kérdés kapcsán megtudtam. Lesújtó érzés volt: önmagában az is, hogy a tudás birtokába jutottam, de még inkább az, hogy tudtam, mi lesz ennek a következménye, és hogy semmit a világon nem tehetek azért, hogy ezt megmásítsam. Tudtam, hogy barátomnak nem szólhatok, hiszen nyomatékosan megkértek, ne mondjam neki, ami a tudomásomra jutott; így nem maradt más, mint az őrlődés egész éjszaka: hogyan fogadja majd a hírt? Mi lesz vele ezután? Mit tehetek barátként ebben a helyzetben én? És miért, miért kellett ezt megtudnom?
Olyan ritkán ostorozzuk az Istent azért, mert a tudomásunkra hoz dolgokat – pedig ha tudnánk, hogy ilyen terhes, iszonytató és kínokkal teli egy titok elhordozása, nem kérnénk olyan hevesen, hogy hadd ismerjük meg minden apró részletét a jövőnek. Nem véletlenül int minket többször is a Bibliában, hogy tartsuk távol magunkat a jövendőmondktól. Öntudatos világunkban sokszor értelmezhetjük ezt is úgy, hogy korlátozzák a jogainkat (milyen divatos manapság ezekre hivatkozni!), holott az Atya csak kímélne minket számtalan átvirrasztott éjszakától, fejtöréstől és aggódástól. Minden jön majd a maga idejében.
Az a tudás, amihez pár hete hozzájutottam, mást nem hozott, csak fájdalmat és önostorozást.
Tanulságként annyi maradjon itt Nektek: ne kívánjátok annyira a jövő tudását, inkább élvezzétek a mát, hozzatok most döntéseket a jelenért. Van épp elég teendő ma, nem kell folyton a holnap dolgát kergetni.
Tavasz Éva
Vendégíró
