Este-reggel, későn, korán
járok a koldusok során.
S kísér a panaszos zene:
“Egy kis reménység kellene!”
S vacogják kicsinyek, nagyok:
“Szeretetet, mert megfagyok!’
“Hitet!” “Erőt!” “Fényt!” “Örömöt!”
S koldus a koldusok között,
néhány fillért se lelek én
piros erszényem fenekén.
Ne vihetném Atyám elé?
Tudom, hogy újratöltené!
Hisz felhőből süt kenyeret,
és az erszény üres lehet,
Ő, hogyha hozzá viszik el,
előszámlálja, ami kell,
még az üres erszényből is!
Itt a szívem. Atyám, segíts!
Nincs egy árva fillérje sem.
Kezedbe teszem üresen.
Túrmezei Erzsébet
