„Azután meglátogatta az ÚR Sárát, ahogyan megmondta,
és úgy cselekedett az ÚR Sárával, ahogyan megígérte.
Abban az időben, amelyet megígért neki Isten.” (1Móz 21,1-2)
Amikor ezt az igét küldte a mennyei Atya megerősítésemre, akkor már fél éve kaptam Tőle egy személyes ígéretet a jövőbeli házasságomra vonatkozóan: „Van-e valami lehetetlen az ÚR számára? Egy esztendő múlva visszatérek hozzád…” (1Móz 18,14) Ekkor már negyedik éve volt annak, hogy tékozló lányként hazaszaladtam a mennyei Atyához, s a Szentháromság Istene elkezdte végezni bennem megváltó munkáját. Volt mit tenni a szívemben, lelkemben, elmémben. El kellett engednem a múltat – régi életemet Jézuson kívül. Fel kellett tárnom traumákat, sebeket, bűnöket, hibákat, s helyettük át kellett vennem kegyelemből az Atya által kínált új életet Jézusban. Át kellett élnem a Szentlélek vigasztaló, megújító, elevenítő munkáját. Mindeközben haladtam előre azon az úton, amelyre minden Hozzá megtértet hív az Atya: figyelni Igéjére, tanulmányozni azt, Jézus tanítványává, az Atya gyermekévé válni, megtanulni hirdetni az evangéliumot, s az igéjét… Fel kellett ismerni magamban a Szentlelket, s azt, amire hív, s amilyen ajándékot osztott nekem saját akaratából. Szóval cseppet sem unatkoztam ebben a négy évben, amikor egyszer csak Isten előállt egy olyan ígérettel, ami arra vonatkozott, hogy egy év múlva már nem csak elmélet lesz az életemben a házasság fogalma, hanem elkezd gyakorlattá válni, mert meg fogom ismerni azt a férfit, akinek az ÚR feleségként szánt engem.
Isten arra hívott az elkövetkezendő egy évben, hogy megérthessem, milyen az a házasság, amit Ő tervezett férfinek és nőnek – köztük nekem, és a leendő férjemnek is. Hadd magyarázzam meg, hogy számomra miért számított nagy dolognak a házasság iránt érdeklődni, s ennek a témájával foglalkozni. Kislányként – de tiniként sem – voltam az a típus, aki már minden percét megtervezte esküvőjének, és a menyasszonyi ruháját is megálmodta, ezért már csak azt a bizonyos herceget kellett várnia fehér lovon, aki minden elképzelésébe beleillik. Hogy miért nem voltam ez a tipikus lány? Fogalmam sincs. Talán a tudatalattimban ragadt meg valami, amiért nem így gondolkodtam, mint az átlagos lányok. De később mindennek tetejében (még a megtérésem előtt) már annyi tönkrement házasságról hallottam, s láttam magam előtt is tönkremenni azokat, hogy teljesen kiábrándultam a házasságból. Egyáltalán nem láttam értelmét, hogy ebbe én is belevágjak.
Csak aztán Isten bekopogtatott az Ő ígéretével a szívem ajtaján. Tudta, mikor kell kopogtatnia, hiszen Ő ismer engem (a legjobban). Akkor kopogtatott, amikor már a legtöbb zug a szívemben le volt porolva, meg volt tisztítva, fel volt frissítve. Mindezeket a munkákat Ő végezte el a szívemben – nem én -, s a megfelelő időben tárta elém újabb tervét az életemmel. Semmit nem tettem azért, hogy kiérdemeljem ezt a tervet. Isten magától ajándékozott meg vele. Négy év elegendő volt ahhoz, hogy beismerjem: ha valamire Isten felhívja a figyelmemet, azzal igazán érdemes foglalkozni – nincs értelme ellenkezni vagy dacolni. Így hát, elkezdtem Igéjében kutatni azt, mit jelent nőnek lenni, mint jelent „hozzá illő” segítőtársnak lenni a férfi számára, mit jelent a Szentháromság szemében a házasság fogalma. Van az az ige, hogy „… Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően…” (Fil 2,13) Isten ígéretétől kezdve, egészen át a várakozás folyamatáig ott volt a bizonyság a szívemben, hogy Isten ültette el a vágyat, az akarást a szívemben azzal kapcsolatban, hogy Jézus Krisztusban nővé formálódjak, majd a házasságban segítőtárssá váljak. Éppen azért, mert Isten ültette el ezt a magot a szívemben, nagy izgalommal kapálgattam, öntözgettem, s néztem, ahogyan kibújik a mag a földből.
Várakozásom, és Istennel való együtt készülődésem – arra a bizonyos napra, amikor találkozom a jövendőbeli férjemmel – bizonyos idő után már nehézzé vált. Tudjuk, hogy emberként nem szívesen várakozunk, s azt sem igazán kedveljük, ha nem tudunk részleteket a várt, remélt dologgal kapcsolatban. Bevallom, hogy én kifejezetten ilyen típus vagyok, ezért Isten ígéretének beteljesedése előtti jó pár hónapban sokat küzdöttem azzal, hogy miért kell még várnom, ha megvan a vágy a szívemben a házasságra, elkezdtem megismerni magamat nőként Krisztusban, s elkezdtem megérteni, hogy számomra milyen szerepet szán az ÚR a házasságban. Küzdöttem azzal is, hogy miért nem mond már többet az ÚR a nagy találkozással, vagy a jövendőbeli férjemmel kapcsolatban? Honnan tudom, hol kell majd lennem, és ki lesz a „nagy ő”, ha semmit nem tudok róla? A legnehezebb hónapok voltak ezek. Türelmetlen kérdéseket tettem fel Istennek, és néha úgy éreztem, hogy Isten biztosan jól szórakozik az én nehéz várakozásomon. Mivel a Szentlélek Jézusban a java munkát már elvégezte a felkészülésemmel kapcsolatban, úgy gondoltam, hogy nem sok értelme van még várni. Mire vár Isten? Miért vár ennyit? Hát nem látja, mennyire nehéz? Különben is: mire volt jó, hogy a szívemben egy másik embernek készít elő helyet, de ennyit kell rá várni? Isten élvezi, hogy szenvedek a magányosságtól? A legveszélyesebb kérdés – ami már sokkal inkább az Ellenségtől jött – az volt, hogy „Biztosan ezt mondta neked? Lehet, csak te magyaráztad bele az igéjébe a dolgokat…” Hiszem, hogy a Szentlélek tartott meg, amikor én már nem bírtam elbánni a bennem felmerülő kérdésekkel.
Visszatekintve ezekre a kritikus hónapokra, határozottan állítom, hogy igenis volt értelme ennyi időt várni, s Isten nem csak engem nézett ebben a várakozásban, hanem a másik felet is, s a körülményekre is tekintettel volt, ahogyan majd találkozik a két – Istentől – egymásnak szánt ember. Mert az az igazság, hogy mi emberek egyáltalán nem tudjuk átlátni egy-egy esemény minden lehetséges kimenetelét, s ezeknek a következményét. Ahogyan sokszor arra sem vagyunk képesek, hogy reálisan megítéljük, mikor és mire van szükségünk igazán. Mégis újra és újra hajlandóak vagyunk hátat fordítani Istennek, nem Benne bízni, és nem Neki hinni, hanem a saját fejünk után menni – vagy éppen bedőlni a Sátánnak. Ráeszméltem arra is várakozásom vége felé, hogy Isten nem csak formált engem ez idő alatt, hanem tanított teljes szívvel hinni az Ő ígéretében, megbízni Benne, hogy Ő tudja, mit csinál, s meglátni ezzel szemben magamat, hogy, ha a saját kezembe venném az irányítást, akkor valószínűleg rosszul sülnének el a dolgok.
„Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak, és vegyétek birtokba azt, amiről megesküdött az ÚR.” (5Móz 1,6-8) Meg kell jegyeznem, hogy Isten napra pontosan hűséges volt ahhoz az ígérethez, amelyet Ő tett nekem. Egy évvel később – ahogyan ígérte – visszatért hozzám az Ő ígéretével, és valóra váltotta az életemben azt. Igaz, hogy nem úgy történt meg a nagy találkozás, ahogyan én képzeltem el, de nagyszerűen kreatív módon kerültem kapcsolatba a leendő férjemmel – aki azóta eljegyzett, s idén már az esküvőnkre készülünk a Szentháromság jelenlétében.
Jézus Krisztusban szeretett egyedülálló Nőtestvéreim!
Az Atya lát benneteket, ismeri a szíveteket! Tudja, hogy mikor, mire és kire van szükségetek, ami sokszor szembe megy azzal, ahogyan ti gondolkodtok ezekről! Hiszem, hogy az Atyának van terve a magánéletetekre vonatkozóan is! Hiszem, hogy amit az én életemben megcselekedett, azt képes – nem ugyanígy, hanem más úton-módon – megtenni a ti életetekben is! Hiszem, hogy az Atya adhat kegyelmet az egyedülálló életre, de hiszem, hogy aki erre nem lenne képes a Szentlélekkel Jézusban, azt az Atya nem fogja sem büntetésből, sem kényszerből egyedülállóként hagyni!
Éppen ezért szükségetek van az Atya személyes ígéretére az életetekre vonatkozóan, mert az Ő ígérete életre kelt, igaz, szilárd, meghamisíthatatlan, és soha, de soha nem késik! Az Atya ígérete nélkül, Jézus megváltó munkája nélkül, a Szentlélek formálása nélkül nem tudunk a helyes ösvényen sétálni a szívügyekben sem. Hagyjátok, hogy az Atya formáljon benneteket, amíg nem találkoztok azzal a férfivel, akihez ti illetek, akinek a segítőtársa lehettek.
Arra kérlek benneteket, hogy imádságban tárjátok szíveteket az Atya elé! Legyetek őszinték, de legyetek nyitottak az Atya tervére! Kérjetek Tőle személyes ígéretet magánéletetekre vonatkozóan! Kérjetek Tőle kijelentést! Mindeközben bízzatok, hogy Ő oly módon, és abban az időben válaszol, cselekszik, ahogyan az Ő meglátása szerint a javatokra válik, a legtökéletesebb. Ebben higgyetek akkor is, amikor várakoztok, s nem érzitek, hogy az Atya a legjobbat akarja nektek. Imádkozom értetek.
Szeretettel:
