Az elmúlt időszakban egy beszélgetés során feljött, hogy én milyen könnyen beszélek az Úr jóságáról, mikor az én életem tökéletes. Sokszor én is úgy érzem, hogy a jelen helyzetem álomszerű: Skócia fővárosában élek egy csodás lakásban, csodás férjemmel és kisfiammal. Mégis: hadd osszak meg egy fontos darabot az idevezető utamból.
Hívő szülők gyermekeként nőttem fel, így a kezdetektől hallottam Istenről, Jézusról és a Bibliáról. Sosem kérdőjeleztem meg a létezésüket, mégis olyan távolinak tűntek, tiniként pedig egyre inkább taszított a gyülekezetekben látott képmutatás. Felnőtt korba lépve izgatottan vágtam bele a nagybetűs életbe és elszántan próbáltam bizonyítani a világnak, hogy én is elég jó vagyok, én is számítok. Az otthonról hozott keresztényi nevelés korlátait inkább akadálynak éreztem mintsem biztonsági övnek, így ezeket ledöntve izgatottan ugrottam bele kapcsolatokba, ittam magam részegre, és mindent megtettem, hogy az áhított elfogadást és szeretetet megszerezzem magamnak. Ezek mind fájdalmas sebeket, bizalmatlanságot és még nagyobb értéktelenség érzést hagytak maguk után, mégis büszke voltam arra, hogy újra és újra talpra álltam. Gyülekezetbe nem jártam (csak alkalmanként), nem éreztem szükségét. “Egyedül is lehetek keresztény. Nem kell mindig mindent úgy csinálni, mint mások” – gondoltam. Nos, az Úr máshogy gondolta. Megelégelte a makacs és büszke hozzáállásom, és 2014-ben elkezdett kiabálni. C.S.Lewis: “God whispers to us in our pleasures, speaks in our consciences but shouts in our pain.” – azaz “Isten a vágyainkon keresztül suttog, a lelkiismeretünkön keresztül beszél, de a fájdalmunkon keresztül kiabál.”
1: A veszteség lehetősége
2014 nyarán édesapám balesetet szenvedett, ami könnyen lehetett volna végzetes is. Hála Istennek nem lett, de az elvesztés lehetősége megrázott; ami viszont igazán elgondolkodtatott ebben, az az hozzáállása volt. Ahogy Jézusról beszélt és a hazamenetelről. Nem értettem a békéjét ebben. Hamar el is szállt ez a gondolat, hiszen kikerült a kórházból és lassan felépült. Így nyugodtan vágtam bele életem új fejezetébe: Skóciába költöztem.
2. Szembenézni a halállal
Skóciai életem első hónapjainak izgalmait és felfedezéseit hatalmas csapásként szakította félbe egy átlagosnak tűnő péntek délután, amikor az egyik barátunkat élettelenül találtuk a szobájában. Nehéz szavakba önteni, milyen elemi szinten rázott meg az ő elvesztése. A hónapokig tartó bűntudat, kétségbeesett válaszkeresés és a sokk fizikai nyomaival való küzdelem közepette azonban leginkább a kereszténységemet kérdőjelezem meg. Azon túl, hogy Isten miért hagyta ezt, elkezdett dolgozni bennem a kérdés: én keresztényként (aminek mindig is vallottam magam) miért nem beszéltem vele soha a reményről, ami a kereszténység lényege? Ő a reménytelenségéből csak egy utat látott, véget vetni az életének. Van-e nekem reményem, ha még beszélni sem tudok róla? Enyém-e ez a hit vagy csak a szüleimé? Ehhez hasonló kérdésekkel kezdtem el lassan keresni a választ.
3. Mindent elvesztve
Nem sokkal az események elcsendesülése után összeköltöztem a barátommal egy jobb jövő reményében. A beköltözés napján valahogy mégis egy mély szomorúság tört rám. Csalódottságot éreztem, amit az elmúlt hónapok eseményeire fogva elhessegettem és kapaszkodtam az illúzióba, hogy így a legbiztonságosabb és így lesz jó. Időközben elindítottam a saját vállalkozásomat, amiben egy nagy álom és szerelem testesült meg. Kezdtem úgy érezni, hogy sínen vagyok végre és a dolgok jó irányba fordulnak. Nem telt sok időbe, hogy ez az illúzió szertefoszoljon. A barátommal annyira megromlott a kapcsolatunk, hogy már beszélni sem tudtunk egymással, és a lelki küzdelmemnek fizikai tünetei is lettek. Rövid időn belül a vállalkozást is kénytelen voltam befejezni, ami nem csak lelkileg tört meg, de a baráti kapcsolataimban is jelentős kárt tett. Pár hónap leforgása alatt minden számomra fontos dolgot elvesztettem. Sosem voltam még ilyen mélyen. Egyedül, pénz és barátok/kapcsolatok nélkül – segítség nélkül. A legrosszabb rémálmom vált valóra, olyannyira, hogy még az öngyilkosság is felkerült a megoldási listámra. Nem találtam kiutat, pedig 26 év leforgása alatt megtanultam B és C tervvel is számolni. Ekkor küldött az Úr valakit, aki imádkozásra ösztönzött és Istenhez irányított. Hihetetlenül felháborított ez tudván, hogy Isten mindenről tud, és elvileg Ő szervezi az életünket. Néhány napos kemény belső harc után mégis megtörtem. Ráébredtem, hogy én sosem jöttem hozzá, sosem kértem az áldását a döntéseimben, gúnyt űztem belőle, és bemocskoltam a testem a saját vágyaim után szaladva. Könnyek között imádkoztam a bocsánatáért, és hogy vegye át az irányítást az életem felett. Az az Isten pedig, akiről olyan sokat hallottam, aki olyan érdektelennek tűnt, megmutatta magát. Semmihez nem fogható az a beteljesítő béke és öröm, ami ott akkor átjárt. Az Úr megmentett és a senkiből valakivé tett: a Király lánya lettem. A következő pár napban kaptam annyi pénzt, ami pont elég volt egy ideiglenes szoba bérléséhez, és munkám is lett. Tudtam, hogy többé nem vagyok egyedül, hogy elfogadott és szeretett vagyok úgy, mint még soha azelőtt. Az Úr mindent kihúzott a lábam alól, hogy megláthassam Őt. A Jézussal való új életem kezdetén sem volt minden egyszerű, sőt. Drasztikusan és fájdalmakkal kövezett úton törte le bennem a kialakult bálványokat és a Sátán hazugságait. A mai napig edz, csak ma már máshogy. 🙂
Hálás vagyok ezekért az élményekért, minden nehézségével és fájdalmával együtt, hiszen törés nélkül nincs gyógyulás. Összetört, hogy újat építhessen.
És valóban új életem van a férjem és a fiam mellett, a gyülekezeti családunkban, az én drága Megváltóm szeretetében. Bár mind ismernétek Őt az Ő igazi valójában!
Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam.
Jeremiás 29,11-13
Bartha Réka
Vendégíró