Megbocsátás

Miután naplószerű cikkemet a megbocsátás témakörében írom, így teljes őszinteséget követel tőlem ez az írás. Nem tudom ki mit vall be saját magának, de én egy ideje rájöttem, hogy érzelmi és fizikai jólétemhez az járul hozzá a leginkább,  ha semmit nem söpörök a szőnyeg alá, nem tagadok le dolgokat, főleg nem saját magam előtt… Hogy úgy mondjam segít, ha tisztázom saját magammal a dolgaimat. Tudom, hogy így az elején ez már furcsának tűnhet, hogy magammal beszélek meg dolgokat, de erre igenis szükség van! Vagyis nekem szükségem van rá…

Azért kezdtem az írásomat ezzel a ténnyel, mert első körben azt szeretném kiemelni, hogy mennyire fontos az, hogy az ember őszinte legyen önmagához. Olyan sokszor keresztezik az utamat “önutáló” emberek, akik másokban igyekeznek hibát keresni és hangsúlyozni azt, azért, hogy ne jusson idejük saját fogyatékosságukkal foglalkozni. Mondják persze, hogy más szemében a szálkát, blabla, de mégis ki tartja ezt szem előtt? Ki az, aki inkább magát vizsgálgatja, mint mást? Pedig milyen gyógyító ereje van az önvizsgálatnak, így tehát kezdjük mindjárt a saját portánkon való sepregetéssel a történetet! Megbocsátani saját magunknak. Ha őszintén magunkba nézünk, tudjuk, hogy olykor-olykor ez a folyamat igen nehéz, legalábbis nekem az. Hisz ilyenkor be kell látnunk, hogy nagyon sok jó tulajdonásgunk mellet sok gyengeségünk és gyarlóságunk is van. Az önmagamnak való megbocsátás titka a saját magammal szembeni együttérzés, bármilyen furcsán is hangzik. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy felmentjük magunkat, hanem megbocsátunk magunknak, a két dolog nem ugyanaz. Úgy gondolom, hogy sok esetben a megbocsátás egy döntés. Elfogadom tökéletlenségeimet, megpróbálok azokon változtatni és törekedek a jóra. Bárcsak olyan egyszerű lenne ezt gyakorolni, mint amilyen leírni!

Sara1

Persze nyilván másoknak ugyanilyen fontos, hogy megbocsássunk. Mondhatni meg KELL bocsátani. Igen, KELL. A megbocsátás a történtek elfelejtését is jelenti, ami sok esetben nem könnyű. De az, hogy önsajnálatból felidézzük a történteket, újra és újra a fájdalom és keserűség érzését hívjuk elő magunkban, mélyítve ezzel a kapott sebet, nem segít rajtunk. Nem leszünk tőle boldogabbak, hisz nem tehetjük meg nem történtté a dolgokat… Ha csak nem mazochista ember valaki, javaslom ennek elkerülését. Ne szivassuk magunkat. Nekem persze ez se megy jól, előszeretettel kesergek évekkel ezelőtti nyomorúságomon, amin persze ez attól még nem segít. Nyomottnak, szomorúnak és sértettnek érzem magam ilyenkor. Aztán mindig rájövök, hogy a megbocsátás egy egyszemélyes tudatos döntés. A kibéküléshez, kapcsolat rendbetételéhez két ember kell, de csak én kellek ahhoz, hogy megbocsássak valakinek. Persze, ez a másik személy könnyítheti a dolgomat egy bocsánatkéréssel, de sok esetben ez akkoris egy fájdalmas folyamat, hiszen a megbocsátás nem egyenlő a sebek begyógyulásával. Sokszor be kell látnom, hogy a saját magam érdeke, hogy megbocsássak. Saját magam miatt, hogy ne legyek nyomott és szomorú.

Nagyon sokat gondolok ilyenkor Istenre. Isten sosem hezitál, hogy megbocsásson. Sosem mond nemet, amikor szégyenkezve kérek tőle bocsánatot. Sosem gondolkozik, hogy vajon megérdemlek-e egy új esélyt. És amikor azon tűnődök, hogy ez vajon miért van így, csak arra tudok gondolni, hogy azért, mert Ő feltétel nélkül szeret. S talán ebben van a megbocsátás kulcsa: szeretnem kell MAGAMAT és a MÁSIKAT annyira, hogy megbocsássak. Te mennyire szereted magadat és a körülötted lévőket? Akkor kész vagy megbocsátani?

T. E.