Ebben a hónapban a kitartás az írások fő témája, ami remélhetőleg meghatározza az interjú fő vonalát is. Mint sokaknak, nekem is Pálnak a Filippibeliekhez írt igéje jut eszembe először a kitartásról, amikor ezt mondja: „Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, én nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” Ezt az igét elevenítettem fel magamban minden egyes vizsgaidőszak alatt, erre az igére gondolok, amikor valami nagy kihívás vagy feladat elé nézek, és erre az igére asszociálok akkor is, amikor Eszterre nézek. Ezért kerestem fel őt ebben a hónapban, hogy meséljen magáról és arról, hogy neki mit jelent a kitartás.
Ebben a hónapban a kitartás témakörét próbáljuk körüljárni. Az első kérdésem éppen ezért az, hogy mi jut eszedbe a kitartásról?
A sportolók kitartása, ami először eszembe jut. És erről pedig Pálra gondolok, amikor a versenyfutáshoz hasonlította a hitét. Ez a kettő egymáshoz kapcsolódó asszociáció jut eszembe a kitartás szóról.
Én magam már ismerhetlek egy ideje, éppen ezért tudom, hogy nem véletlenül asszociáltál erre a páli igeszakaszra, hiszen a te életedben is nagy szereppel bír a hited mellett való kitartás.
Többször volt olyan pont az életemben, amikor pontosan a hitem mellett kellett kitartanom. Ez a történet úgy kezdődött, hogy az érettségim után megtértem. Ezt követően azonban nem volt igazán keresztyén közösségem, ahová járni tudtam volna. Egyetemre jöttem és beleszerettem egy nem hívő fiúba. Ő nagyon érdeklődő volt a hit dolgai iránt és rengeteg beszélgetésünk volt ezzel kapcsolatban. Viszont olyan 3 hónapnyi kimerítő beszélgetés után odajutottam, hogy én feladom a hitemet, mert nem bírom ezt a kettősséget összeegyeztetni. Egyszerűen nem megy. Ekkor jött egy számomra nagyon kedvező Isteni rendelés, mert a döntésem meghozatalakor éppen egy táborban voltam, ahol egy barátnőm észrevette, hogy mélyponton vagyok. Érdekes módon ő azt tanácsolta nekem, hogy rendben van, menjek el, mint ahogyan a tékozló fiú is, semmi gond, de ígérjem meg, hogy visszatérek. És talán pont ez a számomra meglepően megengedő lelkület volt az, ami a táborrend szerint következő imaközösségi alkalmon rádöbbentett arra, hogy én ezt nem tudom otthagyni. Azóta fel sem merül bennem, sőt nonszensznek tűnik a kérdés, hogy a hitemet, hogy lehetne otthagyni vagy elhagyni. A legnagyobb mélypontoknál is Péter kérdése jut eszembe, hogy: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Valahogy azóta tényleg ez magától értetődő számomra.
Később az említett fiú lett a férjed és azóta is szerelemben éltek. Hogyan éled meg a kapcsolatotokban a keresztyénség mellett való kitartásodat?
Az említett történet óta 14 év telt már el. A férjemet nagyon szeretem, viszont nem könnyű más nézetű feleknek egy házasságban élni. Körülbelül 10 év volt, amíg ezzel küzdöttem, és 3 éve jutottam el oda, hogy ne irigykedjek a hívő párokra, hanem el tudjam ezt engedni, és ne azon szomorkodjak egy hívő rendezvényen, hogy nincs mellettem a férjem. Így, hogy benne élek már tisztán látom ennek a nehézségeit, és csak azt tudom tanácsolni azoknak a lányoknak, akiknek fontos, hogy a hitéletükben is egy hitben szilárd és vezető fél legyen mellettük, hogy ha egy nem hívő fiú csak randira hívja is őket, ne menjenek el! Mert nagyon hamar bele lehet szeretni a másikba, az első időszakban minden nem hívő fiú nagy érdeklődést mutat és mi lányok elhisszük, hogy a szerelmünk meg fog térni, de ez nagyon ritka. Tudok olyat, ahol így történt, (irigylem is őket 🙂 ), viszont hallottam olyan statisztikáról, hogy a felemás pároknál inkább a hívő fél kezdi el hanyagolni a hit gyakorlását. Egy idő után nálam a hit gyakorlása némileg daccá váltott át. Csak azért is csinálom! A férjem sosem tiltotta, hogy eljárjak keresztyén alkalmakra, így élek is a lehetőséggel és szívesen eljárok a legtöbb ilyen alkalomra. Ha a hitről való beszélgetéseink kikoptak is az életünkből, én mégis kitartóan látogatom ezeket az alkalmakat.
A gyermekvállalásban és a közös gyermeknevelésben mennyire érezted a hatását annak, hogy különböző nézetű házasságban éltek?
Gyülekezetektől és barátoktól függően más a megítélése annak, hogy bűnnek tekintik-e a felemás házasságot vagy sem. Amikor a gyermekvállalás nekünk sokáig nem jött össze, mindig ott motoszkált a fejem hátsó felében a gondolat, hogy bár ez nem biblikus gondolat, de mintha ez egyfajta büntetés lenne. Bár sosem hittem ezt el igazán, de sokáig nem hagyott nyugodni ez a gondolat és sokáig ott volt a kísértése annak a gondolatnak, hogy mi lenne, ha egy hívő fiúval kötöttem volna össze az életem. Annak ellenére is, hogy nekem már 5 évesen egy betegségemből adódóan eldőlt, hogy nem lehet majd gyermekem.
Ezek szerint te meddőként küzdöttél kitartóan azért, hogy gyermeked lehessen. Mesélnél nekünk erről?
Igen. 5 éves koromban estem át egy életmentő műtéten, aminek az lett a következménye, hogy, ahogyan az orvosok is fogalmaztak: csak orvosi segítséggel és isteni csodával eshetek teherbe. Sokan feltették nekem a kérdést, hogy nem kellene-e várnom, hogy Isten adjon egy gyermeket nekem? Miért fogok bele a lombikba? Nem érzem-e úgy, hogy ezzel elhagyom Istent? Ezeken a kérdéseken egy darabig törtem a fejemet, de úgy voltam vele, ha más nem, azért a kivizsgálásokon túl akarok lenni, hogy tisztán lássunk a férjemmel. Aztán abban nyugodtam meg, hogy egy alkalmon találkoztam Naámán történetével, amikor a sirirai király fővezéreként az Úr prófétéjához, Elizeushoz fordult segítségért, mert már nem tudott mit tenni. Elizeus pedig azt mondta neki: „Menj el és fürödj meg hétszer a Jordánban, és megújul a te tested, és megtisztulsz.” Megdöbbent, mert ő csodát akart volna és milyen dolog ez, hogy fürödjön a Jordánban. Ebből a történetből számomra az jött át, hogy igenis létezik az a csoda, amikor egy totál meddőnek Isten gyermeket ajándékoz, de valamikor ezt a kicsit szinte megalázó prózai utat mutatja, hogy menj ezen végig és próbálkozzál. És ez is az Ő útja lehet, nem kell arra várni, hogy Ő a semmiből teremt nekem gyermeket. Ebben tudtam megnyugodni és innentől kezdve nem volt kérdés, hogy belevágok-e. Mert a lombikhoz is csoda kell…
Hogyan élted meg a lombik programban való lépéseket és próbálkozásokat?
Először úgy álltam hozzá, hogy nekem biztosan az első alkalommal hármas ikreim lesznek és amikor harmadszor sem sikerült semmi, akkor következett az életemben egy olyan összeomlás, hogy felkerestem egy keresztyén pszichológust. Az volt bennem a kérdés, hogy egyáltalán szán-e nekem Isten gyermeket? Mennyire kell ezt erőltetnem és mennyire kell kitartanom ezekben a próbálkozásokban? Mi van, ha ez nem is az életem része, ha Isten nem szánja nekünk a gyermekáldást? És ekkor volt nagyon nehéz elhinnem és tovább csinálnom a küzdelmet. Fél év után sikerült elhinnem, hogy remélhetem ezt a csodát, mert Isten számára a gyermekáldás hatalmas dolog és bízhatok benne, hogy ez nekem is megadatik. És megadatott, hiszen megszületett kisfiunk: Ádám. Most pedig már a második babánkat várjuk. A második gyermeknél is nagy kérdésem volt, hogy mennyire folytassam ezt a próbálkozást? Hiszen a bibliai meddő nőknek csak egy gyerekük volt általában. Nem az Istenbe vetett hitem rendült meg ebben a folyamatban, hanem az volt nagy próbatétel, hogy megtudjam: nekem megadatik-e ez a csoda az életemben még egyszer vagy sem. A második lombik vállalásnál Ráhel és Lea történetéből Ráhelnek az a mondata adott erőt, hogy „ Bárcsak adna Isten nekem még egy fiút.” És ekkor döbbentem rá először, hogy volt olyan meddő nő a Bibliában, aki két gyermeket is kapott. 🙂 Ezért választottuk a Benjámin nevet a második gyermenünknek. Ez a történet segített nekem, hogy kitartsak a második alkalommal is.
Számomra Eszter történetén keresztül is kiderült, hogy a kitartás milyen fontos és meghatározó a keresztyén életünk során. Eszter a beszélgetésünk alkalmával idézte Péter kérdését: „Uram, kihez mennénk? Örök élet beszéde van nálad.” Erről eszembe jutott, hogy Istennél örök dicsőség vár ránk, ami minden egyes küzdelmünk, kihívásunk és szenvedésünk alatt nyugalommal és bizalommal tölthet el minket. Ilyen helyzetekben is megtapasztalhatjuk, hogy Isten választottaiként kettős időszámítás szerint élünk. Beszélhetünk a múló időről, amivel mi sem tudunk mit kezdeni. Ilyenek a szorongató határidők, az életünk és mindennapjaink folyását könyörtelenül behatároló idő, ami nyomaszt minket, amiben elfáradunk. De már ezt a megállíthatatlan és szüntelenül csak múló időt is meg-megállítják az Isten által rendelt minősített alkalmak, az ünnep ideje, az öröm és a felszabadultság, a csodák. A felmagasztalás, az ember megajándékozása, mind Isten kezében van, és az Ő akarata szerint lép bele az életünkbe annak egy adott pontján. Isten örök dicsőségbe hív minket, ami az örökkévalóság. A jelenlegi szenvedéseinkben és küzdelmeinkben arról kapunk ígéretet és vigasztalást, hogy minősített idő, örök dicsőség tör be az életünkbe. És ezt az örökkévalóságot vetítik elő a földi életünk során megtapasztalt Istentől jövő szabadítások, a gondviselés, és minden egyes örömteli idő is. Ez az örökkévalóság tulajdonképpen Isten élete, amiből adni szeretne nekünk, mert Isten az Ő dicsőségébe várja a híveket. Hatalmas és győzelmes Úrként minket is örök életre hív. Akkor is, ha a próbatételek között elviselhetetlenül hosszúnak tűnik a szenvedés, rátekinthetünk az örök dicsőségre, amelybe minket is hív Isten, és így láthatjuk, tudhatjuk, hogy ez a szenvedés lehatárolt idejű. Erről beszél Pál is a Római levélben: „Mert azt tartom, hogy a jelen szenvedései nem hasonlíthatók ahhoz a dicsőséghez, amely láthatóvá lesz rajtunk.” Így pedig bátran futhatunk mi is egyenesen a cél felé, ahogyan azt Eszter is tette és teszi az életében.
B. Á.
(A képek csak illusztrációk.)
