Mit tudok én magamról, és mit tudnak rólam mások?
Mindnyájunknak vannak olyan zeg-zugai, melyeket csak mi magunk ismerünk, csak mi tudunk róla. Lehet ez egy bugyuta szokás, amit cikinek tartunk, egy fájó múltbeli esemény, amiről valamiért nem tudunk, nem szeretnénk senkinek sem beszélni, vagy akár egy szexuális fantázia, amit soha, semmi pénzért nem mondanánk el senkinek. De vajon mi van azokkal a zeg-zugokkal, melyeket nem hogy környezetünk, de még mi magunk se látunk? És mi van azokkal, amiket valamiért csak mások látnak belőlünk, míg mi magunk képtelenek vagyunk őket észrevenni? És főképp… mit tudunk velük kezdeni?
Joseph Luft és Harrington Ingham Johari-ablak modellje az önismeretnek vagy éppen annak hiányának egy izgalmas képét tárja elénk. Ismerőseink, családtagjaink, barátaink sok mindent tudnak rólunk, hasonlóképp mi magunk is, az évek során rengeteg tapasztalatot, ismeretet szerzünk önmagunkkal kapcsolatban. Ennek ellenére talán ismerős lehet az érzés, mikor egy-egy helyzet valami olyan szokatlan, váratlan reakciót vált ki belőlünk, melyre mi magunk is rácsodálkozunk. Egy párkapcsolatban például, melyben az egyik fél valami miatt nem érzi biztonságban magát, megjelenhetnek annyira erős féltékenységi érzések, amik az illetőt szinte kifordíthatják önmagából. Ezek az érzések annyira elharapózhatnak, hogy a másik üzeneteinek elolvasásától kezdve, hisztérikus kirohanásokon át, akár tettlegességig is fajulhatnak. Szélsőséges esetben, valaki olyannyira tarthat attól, hogy egy párkapcsolat mit fog belőle kiváltani, hogy inkább választja az egyedüllétet, mintsem hogy intim kapcsolatba lépjen valakivel.
Egy hétköznapibb példa lehet, amikor egy látszólag apróságnak tűnő esemény, (véletlenül eltörünk egy poharat vagy kifogy a tinta a tollból, amikor írni szeretnénk) olyan erőteljes dühöt, indulatot vált ki belőlünk, hogy mondjuk falhoz vágjuk a tollat, vagy elkezdünk kiabálni azzal, akivel éppen telefonon beszéltünk. Ilyenkor látható, hogy reakciónk nincs arányban a kiváltó ok fontosságával, és érdemes elgondolkoznunk azon, hogy indulataink hátterében valójában mi is állhat.
Szerencsére előfordulhatnak olyan helyzetek is, amikor pozitívan csalódhatunk magunkban. Tegyük fel, felkérnek minket egy előadás megtartására. Lehetséges, hogy mindezidáig azt gondoltuk magunkról, hogy pocsék előadói képességeink vannak, azonban a visszajelzések nyomán azt az új tapasztalatot nyerjük önmagunkkal kapcsolatban, hogy egyrészt még egy ilyen helyzetben is képesek voltunk megállni a helyünket, másrészt, előzetes elvárásainkkal ellentétben, a közönségnek tetszett, netalántán még szórakoztatónak is találta fellépésünket.
A Johari-ablak modell szerint személyiségünk négy részre osztható az alapján, hogy mi magunk mit tudunk önmagunkról, illetve mások mit látnak belőlünk. Az első a nyílt terület, ahova minden olyasmi tartozik, amivel mi magunk és környezetünk is tisztában van (például hogy hívnak, hogy nézek ki). Személyiségünk rejtett területéhez tartoznak azok a dolgok, melyeket környezetünk elől eltitkolunk (például jó viszony érdekében elhallgatott vélemény vagy szexuális fantáziák). A vak területhez azok a tulajdonságaink, szokásaink sorolhatóak, melyeket a környezetünk tud rólunk, ugyanakkor mi magunk nem látjuk őket. Az ismeretlen részhez pedig minden olyasmi tartozik, melyeknek se mi magunk, se környezetünk nincs tudatában.
Első ránézésre talán meghökkentő, akár ijesztő is lehet, hogy személyiségünknek olyan részei is akadnak, melyeket mások ismernek rólunk, mi magunk azonban nem látjuk őket. Előfordulhat például, hogy nem vagyunk tisztában azzal, hogy rendelkezünk valamilyen adottsággal, képességgel, mondjuk, jó labdaérzékünk van, vagy hatásosan tudunk beszélni sok ember előtt. Ilyenkor – főképp gyerekeknél – szerencsés, ha a környezet felhívja a figyelmet a tehetségre, hiszen ez egy kezdeti lépés lehet a képesség kibontakoztatásához. Az is lehetséges azonban, hogy van valami olyan tulajdonságunk, szokásunk, mely a környezetünk számára nem tetsző vagy idegesítő. Bizonyára mindenkinek ismerős hasonló jelenet az életéből, mikor az egy sorral előrébb ülő lány folyamatosan a hajával babrál és legszívesebben rákiáltanánk, hogy hagyja már abba, vagy amikor egy ismerősünk, akit egyébként kedvelünk, megőrjít azzal, hogy szüntelenül munkahelyi sikereivel vagy sportteljesítményével dicsekszik. Ezekben az esetekben hajlamosak vagyunk elsiklani a rossz szokások, tulajdonságok felett, hiszen egyrészről senki sem szereti megbántani a másikat, főképp, ha egy barátjáról van szó, másrészről könnyen gondolhatjuk azt, hogy ,,ő már csak ilyen, és ilyen is marad”. Pedig milyen hálásak lehetünk valójában mi is és mennyit fejlődhetünk általa, ha egy ismerősünk kedvesen felhívja a figyelmünket arra, hogy nem adtuk meg a tartozásunkat és ez már nem az első eset, vagy, hogy minden második szavunk káromkodás. Ha úgy vesszük, ilyenkor saját rejtett területünkből kell feladni valamit, hogy a másik nyílt területét növeljük. Bár olykor nagyon nehéz őszintének lenni ilyesmi dolgokban azokkal, akiket szeretünk, mégis azt kell, hogy mondjam, valahol felelősségünk is, hogy barátaink, társunk figyelmét ráirányítsuk azon tulajdonságaira, rossz szokásaira, melyekkel nincs tisztában, azonban képes lenne változtatni rajtuk.
Akár egy baráti figyelmeztetés, akár egy szokatlan reakció, melyre rácsodálkozunk, kizökkenthetnek minket a normális kerékvágásból, és ha nyitottak vagyunk rá, szembesíthetnek minket azokkal a belső tulajdonságainkkal, vágyainkkal, indulatainkkal, melyek azelőtt ismeretlenek voltak számunkra. Ilyenkor, – amennyiben nem suhanunk át ezen események felett – lehetőséget adunk arra, hogy önmagunkkal kapcsolatos ismereteinket tovább gazdagítsuk, és a Johari-ablak modell értelmében, tovább növeljük személyiségünk nyílt területének nagyságát. Természetesen, vannak olyan tudattalan tartalmak, melyek egyáltalán nem, vagy csak nagyon speciális esetekben (baleset, vészhelyzet) képesek felszínre törni, és amelyek megértéséhez, feldolgozásához érdemes szakember segítségét kérni. Ha nyitott szemmel járunk azonban, szakember bevonása nélkül is rengeteg mindent megtudhatunk önmagunkról. Személyiségfejlődésünk célja a nyílt terület növelése, mely együtt jár a többi terület csökkenésével. Ha pedig tisztába kerülünk reakcióink, indulataink miértjeivel, akkor azt gondolom az önismerettel együtt, egyben az önelfogadás felé is jó úton indultunk el.
Szabó Zsuzsa
