Hónap: 2016 szeptember

Sziasztok! Robyn Broadus vagyok, 26 éves és Pasadenában, Kaliforniában lakom. A magazin bájos szerkesztőjével Angliában találkoztam, amikor egy gyülekezetnél dolgoztam, így jutott el hozzám a Lélegzet Magazin híre. Szeretnék megosztani veletek egy rövid részletet az élettörténetemből, azt remélve, hogy tudlak kicsit bátorítani titeket.

Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire jól leszek, pontosabban fogalmazva, hogy képes leszek ennyire jól lenni… Öt évvel ezelőtt, nem tudtam megcsinálni azokat a dolgokat, amiket ma megtudok. Nem tudtam írni, nem tudtam beszélni, nem láttam rendesen, nem tudtam járni, és nem tudtam egyedül nyelni sem. Ebben a pillanatban, amikor ezt a cikket írom, magamtól ülök, írok, gondolkozom és kávét szürcsölök. 🙂 Öt évvel ezelőtt azonban, egy nagyon súlyos autóbalesetet szenvedtem, és kritikus állapotban kórházba kerültem.

Ismeritek azt az érzés, amikor valamit alkotni akartok, kicsit belefeledkezni a részletekbe és látni, ahogy a kezeitek által valami szép jön létre? Legyen ez akármi: akár kertészkedés, akár egy sütemény elkészítése vagy kézműveskedés. Milyen jó megálmodni valamit, érlelgetni azt a gondolatot, tervet készíteni, de végső soron milyen csodálatos maga az elkészítés folyamata. Milyen jó is alkotni! Bevallom az elmúlt hónapokban nem érkeztem el odáig, hogy az ilyesfajta terveimet véghezvigyem. Pedig annyi tervem volt, hogy a nyáron mennyi mindent fogok alkotni, és hogy lesznek napok, amikor csak bent ülök a szobámban és varrok és ezt meg azt befejezem. A nyár hevében elfeledkeztem ezekről a tervekről és inkább a szabadban voltam. De arra jöttem rá, hogy kell, igenis muszáj egy kis időt szánnom erre, mert a lelkemnek kell ez a fajta töltődés.

Sokszor, sokan, sok mindent. Várunk. Megvárjuk, amíg az idős néni leszáll a buszról, kivárjuk a sorunkat a mosdó előtt, várjuk, hogy megérkezzen már a rendelés, üzenet, barát. Várjuk, hogy színesedjenek a levelek, ha ősz van. Télen a tavaszt, ha hideg van, akkor azt, hogy beérjünk és megmelegedjünk, ha süt a nap, akkor azt, hogy kötelező teendőnknek vége legyen és kimehessünk. Várjuk, hogy megértsenek, hogy kitalálják mire várunk (és persze milyen jó fejek vagyunk, mert türelmesen várjuk ezt… egy darabig).

Olyan hosszú a lista. Mindannyian várunk valamire, de nem mindegy, hogyan. Mert van hasznos várakozás is, amikor ez az idő fejleszti a személyiségünket, vagy felkészít minket valamire, mint például a 9 hónap várandósság idején. Van örömteli várakozás, amikor ünnepre készülünk és van görcsös, amikor csak túl szeretnénk lenni valamin. Nem is olyan régen rájöttem, hogy túlságosan tág értelemben használom a várakozás szót. Ez a felismerés akkor történt, amikor rádöbbentem, hogy én mire várok a legtöbbet: a tökéletes időzítésre, tökéletes alkalomra, hogy megtegyem ezt vagy azt. Hátha holnap jobb idő lesz a futáshoz, vagy majd ha hamarabb hazaérek és világos van, elmegyek futni, ááá… ma pont frissen mostam a hajam, majd máskor… Ma nem mondom el a testvéremnek, hogy én vettem el a kedvenc pólóját, mert nincs jó kedve. Két programra is hívtak, inkább várok még, melyikre mennek többen. Bár bele lehetne gyömöszölni a várakozás kategóriába ezeket is, de az én szótáramban mégis inkább a hezitálás lenne kifejezőbb rá. Halogatás, tétovázás, soroljam még? 🙂 A háttérben legtöbbször nálam az áll, hogy már eldöntöttem magamban valamit, de kényelmesebb azt mondani, hogy még nem teszek pontot a végére, vagy azzal nyugtatom magam, hogy kikérem még a 15. ember véleményét is, mielőtt lépnék az ügyben. De ezzel csak a döntés felelősségét szeretném elhárítani. Vagy csak nem felvállalni mások előtt. A következő lépcsőfok, amikor már döntöttem, magam előtt és mások előtt is nyilvánosságra hoztam, de olyan nehéz belekezdeni. Vajon van visszafordulási lehetőség az első lépés után? Még nem néztem mindennek utána…. Még nem tökéletes az időzítés valami miatt. Én inkább azt kérdezném, hogy van olyan, hogy tökéletes alkalom? És ha nem csak hétköznapi dolgokról beszélünk, hanem valami nagyobb lépés vagy tett előtt állunk is felmerülhet bennünk a kérdés. Biztos jó lesz így, most? Hát… így biztosan nem, mert ha ebben az állapotban marad a dolog, akkor nem hogy jó, de semmi nem lesz belőle végül, megmarad álomnak. Pedig ezek az álmok akkor gazdagítanak minket, amikor tettekké alakulhatnak. Ez is egyfajta vezetés, amit kapunk, mert nem véletlen, hogy azok az álmok azokkal a készségekkel és azzal a személyiséggel párosulnak bennünk, azokkal a lehetőségekkel, amiket kapunk.

Körülbelül 5 éve született meg bennem a vágy, hogy kávékészítői tanfolyamra menjek, de valahogy sosem volt megfelelő az időzítés, és a fontossági sorrendemben is sok mindent helyeztem elé. Megmaradt álomnak. A 3. évben már azt is tudtam, hogy hol szeretném megcsinálni, de akkor jöttek a kérdések, hogy mikor és mit fogok vele kezdeni, ha megvan. (Megosztom az én tapasztalatomat: nem mindig jön az álommal magyarázat vagy feladat…) Eltelt egy kis idő, míg végre idén nyáron kinéztem egy időpontot. És akkor jöttek a kérdések: biztos szeretném még mindig, kit kérdezzek még meg? Majdnem betelt a kurzus férőhelye, mikor észbe kaptam. Utolsó előttinek jelentkeztem, pedig amikor kinéztem még senki sem jelentkezett. Ezzel csak azt szeretettem volna szemléltetni, hogy milyen nehézkes néha a döntés meglépése. De végül megéri. Mert azóta tudom, hogy:

A kávé olyan, mint az élet… Ti hogy fejeznétek be a mondatot? 🙂 Én a végét először így hallottam: keserű. De már akkor is sántított mind a két lábára ez a gondolat. Hiszen egyik sem keserű. Inkább mondanám összetettnek, meglepőnek, izgalmasnak, kihívásnak. Hiszen jó kávét találni és inni kaland, és ha sikeres volt a keresés, akkor nagy-nagy öröm. A kávé íze inkább a savas és a keserű között található, ezen felül közel 800 különböző aromavegyületet sikerült már eddig kivonni a kávéból. Gondoljunk bele, a keserű és savas, az csak két íz, mennyivel gazdagabb ennél a kávé. A kávé ízét rengeteg minden befolyásolja, egészen a termőföldtől kezdve a készítéséhez használt víz minőségéig… Csak egy érdekességet ragadnék most ki ezek közül és remélem, hogy lesz még alkalmam a többiről is írni bővebben majd későbbi számokban J A pörkölésről fennmaradt legkorábbi írás 1511-ben kelt Mekkában. Azelőtt nyersen, erjesztve, darálatlanul főzték ki a kávészemeket. Így egy illat, szín és íz nélküli főzetet kaptak, ami viszont a koffeintartalma miatt frissítő és értékes volt, de az élvezeti értékét tekintve lássuk be, elhanyagolható. A pörkölés és őrlés kialakulásával indult el a kávé igazán a hódító hadjáratára, ami vélhetően az 1400-as években történt meg.

Az első eszpresszó pörkölők, kávéscégek túl pörkölték a nyers kávét, hogy elfedjék annak íz hibáit. Az eredmény egy roppant keserű kávé volt, amiatt, hogy a kávészemből kicsapódott olajban a kávészem megégett. Sőt az olaj ráégett a kávészemekre, így sokkal érzékenyebbé vált az avasodásra. A megfelelő eljárást évtizedek alatt kísérletezték ki, ami másodpercek és °C kérdésében dől el. A hő hatására a kávészemben különböző kémiai és fizikai változások mennek végbe, ennek köszönhető a színe, íze, illata, állaga (vizet veszít, a keletkező gázokat magába zárja). A pörkölésnek 3 fő típusa van, amin belül még további kategóriák is vannak. A 3 fő típus: világos, közepes, sötét, amit megtévesztő módon nem a kávészem színe alapján kategorizálunk, hanem az alapján, hogy a pörkölési folyamat melyik fázisáig jutott el. Ezekkel a különböző pörkölési fázisokkal nagyon más aromákat csalhatunk elő a kávészemből. Nagy általánosságban elmondható, hogy a világos pörkölésre a savasság és az alacsony testesség jellemző, itt szeretném megemlíteni, hogy a testesség, az nem egyenlő a zamatossággal, sőt… A testességet a nem oldott anyagok: mikro szemcsék, olajok adják, míg a zamatot az ízek (savas, keserű…) és az illatok.

Világos pörkölésnél kifejezetten jól érződnek a különböző kávékra jellemző egyéni jellegzetességek. A közepes pörkölésnél a karamellizációnak köszönhetően a savasság érzékelhetősége tompul, a kellemesen testes és pörkölt ízűvé válik, a fajtajelleg itt is jól érezhető. A sötétebb pörköléssel pedig testes, pörkölt, alacsony savassággal rendelkező kávészemeket kapunk. Tehát láthatjuk, hogy a pörkölés idejének növelésével a savasság az csökken, a testesség pedig növekszik. Mindegyik típus érdekes, különleges és jó szerintem. A megfelelő elkészítési technikát társítva hozzá és jó minőségű alapanyagokat használva hozzá jó kávéital születhet. A sötétebb pörkölésűt az eszpresszó készítéshez ajánlják, míg a másik kettőt filter kávékhoz. Én azt ajánlom, hogy bártan kóstolgassunk, ízlelgessünk, és ha első alkalommal meglepőnek is tartjuk a csésze tartalmát, ne tántorodjunk el attól, hogy másodszorra is megkóstoljuk, akár pár nappal később is, mert tudva, hogy milyen ízeket várjunk, lehet, hogy felfedezzük az új kedvencünket. Sok minden kell, egyezzen ahhoz, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki az adott kávészemből, és ez már a kávéföldeken elkezdődik (hálás köszönettel gondolva a termelőkre, munkásokra és a hozzáértő dolgozókra). Ezért gondolom, hogy a kávé komplex, izgalmas és nem keserű, hanem gazdag aromavilágú. J Aminek elkészülésére érdemes várni. Nem is beszélve arról, hogy fogyasztása közben milyen jól lehet céljaink megvalósítását tervezgetni vagy éppen megtenni az első lépéseket. (Ez többek között a koffeinnek is köszönhető, amiről majd a következő havi számban olvashattok). Tehát várakozni szerintem nem kár, viszont tétovázással időt veszíteni nem biztos, hogy érdemes.

Éljen a KV! 🙂

Á. B.

Lukács 8, 1-3 és János 20, 11-18

Vannak olyan életszakaszok az ember életében, amikor számot vet. Végiggondolja hol jár, merre tart, mi az amit szeretett volna elérni és el is ért, vagy éppen mi az, amit el kell engednie. Régi álmok, amik soha nem fognak már megvalósulni, régi célok, amiket már képtelenség elérni, helyzetek, amiket nem lehet helyrehozni. Legalábbis emberileg biztosan nem. Egyszer fent, egyszer lent, ez is egyfajta dinamika. Ebben a hónapban egy olyan bibliai női karakterrel ismerkedünk meg, aki tudta, milyen „fent”, de azt is, hogy milyen „lent” és aki jól ismerte azt az érzést, mely az összetört álmokkal jár karöltve, de azt is, ami a valóra vált álmokkal.

Magdalai Mária személyéről és életéről nem sokat tudunk, viszont a Szentírás lapjairól megismerhetjük életének egy szakaszát. Kétszer is végigkövethetjük, hogy egy céltalansággal és összetört álmokkal teli hullámvölgyből hogy nyer kiutat és kap új célt. Úgy érzem sokat tanulhatunk az ő történetéből arról, hogy milyen fontossággal bír a Jézussal való kapcsolatunk, milyen hatással van az életünkre, az álmainkra, a céljainkra a Krisztushoz való viszonyulásunk.

Magdalai Mária történetébe akkor kapcsolódunk be, mikor találkozik Jézussal. Annyit tudunk erről az asszonyról, hogy nagyon beteg, talán testileg és lelkileg egyaránt. Egy élethelyzet tele reménytelenséggel, fájdalommal, frusztráltsággal, amiatt a tehetetlenség miatt, hogy nem lehet kilábalni az összetört álmokkal teli hullámvölgyből. Az idő múlik, az elszalasztott lehetőségek listája pedig megállíthatatlanul növekszik. Ebben az állapotban találkozik Jézussal, aki meggyógyítja őt. Egy beteg, zavarodott nőből, aki nehezen találta már meg életének az értelmét, tanítvány lett. Elkezdte Krisztust követni, kísérte őt, hallgatta tanításait, látta és tapasztalta csodatételeit. Kilábalás a hullámvölgyből. Remény, hogy van gyógyulás, hogy élnek még a földön jóakaró emberek, hogy létezik összetartó közösség. Sok-sok pozitív érzés és élmény. Talán egy valóra vált álom. Ahhoz képest, ami volt mindenképpen klasszisokkal jobb helyzet. „Van miért reggel felkelni, van feladat, van motiváció, mégiscsak a Mestert szolgálom”- gondolhatta Mária. Sikerek, jó állás, barátok, pörgés. „Fent” lenni. Csakhogy ami emberi elképzelés szerint cél lehet, emberi mérce szerint álom lehet, Isten mércéje szerint elképzelhető, hogy nem az. Nehogy azt higgyük, hogy Jézus jelenlétében már nem tapasztalhatjuk többet a „lent”-et, hogy akkor nem érhet minket fájdalom, vagy csalódás, vagy nem lehetnek összetört álmaink. Magdalai Máriának még az elsőnél is nagyobb hullámvölgyet kellett átvészelnie azután, hogy Jézus mellé szegődött.

Át kellett élnie azt, hogy elveszíti a biztos pontot az életében. Elveszíti gyógyítóját, tanítóját, élete jobbá tevőjét. Végignézi szenvedését, halálát, eltemetését. Újra „lent”. Elveszít mindent, amit addig élete nagy álmának gondolt, azért, hogy sokkal többet kaphasson helyette. A második hullámvölgyben a sírás, a gyász és a csalódottság uralkodnak. Rengetegféle „lent” van, mindenkinek más. Az közös, hogy úgy érezzük kihúzták a lábunk alól a talajt és zuhanunk. Lefelé. Magdalai Mária, amikor sírva ült Jézus sírjánál azt érezve, hogy minden odalett, minden összetört, zuhant lefelé. De amikor leszállunk egy völgybe, jól tudjuk, hogy onnan fel is kell jönnünk és van is felfelé vezető út.  Máriának lehetősége volt kétszer találkoznia Jézussal úgy, hogy ez a találkozás mindkétszer megváltoztatta az életét. A hullámvölgyből felfele vezetett az út. Az első találkozás után meggyógyult és elkezdte követni Jézust, a második találkozás után megbizonyosodott arról, hogy Jézus feltámadt és elsőként lett tanúja annak a világrengető eseménynek, aminek következtében újból küldetést kapott és újból futott a cél felé, mindenkinek hírül adni, hogy Krisztus él. Újból „fent”. Új álom, új cél, új élet.

Mert egy általunk összetörtnek hitt álom Isten kezében ép, képzeletünket felülmúlóan jobb valóssággá válhat. El kell hinnünk, hogy Ő képes tovább vinni minket, mint amit mi gondolunk, hogy egyedül meg tudunk tenni, meg tudunk álmodni. Minden „lent” után, minden összetört álom után lehetséges, hogy meg kell tanulnunk újra szeretni az életet, újra álmodni, újra cél felé futni. De minden „fent” emlékeztethet minket arra, hogy kinek köszönhetjük a felfele vezető utat, és ki az, aki talán még nálunk is nagyobbat mert álmodni számunkra. Magdalai Mária Krisztus feltámadásáról meggyőződve azt kiáltja: „Láttam az Urat!”  Bárcsak tudnánk ezt mondani mi is minden mélységben és a magasságban, fent és lent egyaránt: Látjuk az Urat! Akkor tutira nem tévesztünk célt.

B. F.