“Ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, ahogyan illik az Úrban. Ti férfiak, szeressétek feleségeteket, és ne legyetek irántuk mogorvák.” (Kol. 3,18-19) „És ugyanígy, ti férfiak is, megértően éljetek együtt feleségetekkel, mint a gyengébb féllel, adjátok meg nekik a tiszteletet mint örököstársaitoknak is az élet kegyelmében, hogy a ti imádkozásotok ne ütközzék akadályba.” (1 Péter 3,7)
Az elmúlt két hétben otthon voltam a barátommal, Endrével látogatóban az én szüleimnél, majd elutaztunk az ő szüleihez is. Miután Angliában csak ketten vagyunk egymásnak, így nagyon jóleső érzés volt, mikor az anyukák körbeugráltak minket. Kiszolgáltak, reggelit, ebédet készítettek nekünk örömükben, hogy újra láthatnak minket. El is felejtettem milyen az, mikor az ember minden kis dolgáról már előre gondoskodik valaki más. Itthon mindezt nekem kell megtenni, vagyis inkább kellene, mert be kell vallanom, az, hogy minden nap bőséges reggelit készítsek vagy, hogy mindig legyen főtt étel itthon, legyen minden ruha kimosva, kivasalva, legyen bevásárolva, elmosogatva, elpakolva, beágyazva, stb. nem mindig teljesül… Hát igen, inkább a „nem teljesül” felé hajlik a mérleg nyelve, mint a teljesül felé. Pedig tudom, hogy az elvárás vagy igény megvan bennünk. Otthon is ezt látjuk, ebben nőttünk fel, és ebből fakadóan akkor érezzük magunkat igazán kényelemben, ha minden rendben és a helyén van.
Aztán eljön az idő, mikor minden fentebb felsorolt tevékenységeket nekem kell(ene) megcsinálni, de rendre nem sikerül, és van, hogy csalódottságot érzek emiatt. De vajon nekem, mint teljes állásban dolgozó nőnek, milyen elvárásoknak kell megfelelnem? Ugyanazt kell teljesítsem, mint az előző generációban felnőtt nőknek, vagy azóta változott a helyzet?
Rengeteg oldalról meg lehet közelíteni a kérdést. Gazdasági szempontból, manapság a nők ugyanannyit, esetleg többet is kereshetnek társuknál, így a hagyományos nézet, miszerint a férfi keresi a kenyeret, a nő az otthoni dolgokat rendezi, már nem érvényes. Feminista nézetek szerint a nő és a férfi egyenlő kell, hogy legyen egy kapcsolatban, kezdve a pénzkereséstől át a gyermeknevelésig, takarításig. Egyenjogúság mindörökké. A második világháború óta, mikortól a nők “férfimunkát” is végeztek, teljesen felborult a hagyományos férfi-női hierarchia a családban, párkapcsolaton belül. Már nem akart minden nő otthon maradni és gyereket nevelni. Nem csak a konvencionális családszerkezet jöhetett szóba, és ez a mai napig hatással van a kialakulóban lévő családokra. Sokszor azt várjuk el a másik felünktől, amit mi magunk otthon láttunk, megtapasztaltunk. Általában a férfiak, ha édesanyjuk otthon volt és egész nap csak a háztartásra és gyermekekre figyelt, akkor ezt várják el a partnerüktől, ha más mintát láttak, akkor javarészt abban érzik komfortosan magukat. Amennyiben olyat tapasztaltunk, ami nem építette a családról kialakított pozitív elképzelésünket, hanem csak negatív hatással volt rá, akkor annak talán épp az ellenkezőjét keressük majd.
Mi akkor a helyes? Van-e egyáltalán olyan, hogy “a nő helye a kapcsolatban”, neked, mint nőnek, ez és ez a dolgod, mert nő vagy, neked pedig, mint férfinak ez és ez. El tudom-e fogadni és meg akarok-e felelni a felém támasztott elvárásoknak?
Nagyon szeretném, ha mindent, amit Endre édesanyja megtesz a családjáért, meg tudnám tenni én is. Ha felkelnék hamarabb, hogy megfőzzem az ebédet, vagy kivasalhassak minden inget. Ha olyan gondoskodó és odaadó lehetnék, mint édesapám felesége, aki úgy visel gondot ránk, hogy nem édes gyermekei vagyunk, de mégis úgy tud minket szeretni, mintha azok lennénk.
Amikor ezeken a kérdéseken gondolkoztam, akkor pár nap után egyszer csak, mint valami fénykörte felgyulladt bennem a gondolat, és eszembe jutottak a fent említett igerészek. A Bibliában le van írva, hogy mit kell tenni. Szeretni egymást. Szeretetből gondoskodni a másik iránt. Tudom, hogy Endrének jól esik, ha olyan ételt főzök, ami az otthonára emlékezteti. Én szeretem, ha segít a mosogatásban, vagy, ha rendbe teszi a szobát, mielőtt dolgozni megy. Azt szeretjük, ha a másik odafigyel arra, mit szeretünk és képesek vagyunk arra, hogy ezt fontosabbnak tartsuk saját akaratunknál. A gondviselés és figyelem mindkét félnek a dolga a családban. Az, hogy tudjuk, mit szeret és igényel a másik, és szeretetünket ki is tudjuk fejezni a másik iránt. Szeretetből fakad az is, hogy segítünk a másiknak, ha fáradt, még ha ez csak annyit jelent, hogy várunk a megfelelő pillanatra és nem tesszük szóvá, akkor éppen, ha valami zavar.
Azt gondolni, hogy ennyitől minden megoldódik és egyértelmű lesz, tévedés lenne. Mindenkinek van rossz napja, vagy van, hogy a lustaság, frusztráltság lesz úrrá rajtunk, vagy csak nincs erőnk odafigyelni ezekre az apróságokra. Tévedés lenne azt is gondolni, hogy egy párkapcsolatban az egyik fél azért van, hogy szolgálja a másikat. Együttműködés, kompromisszum és megbocsátó szeretet nélkül felborul a rend. Arra buzdítanék mindenkit, hogy, amennyiben párkapcsolatban él, próbáljon az elkövetkezendő napokban, hetekben még inkább odafigyelni társa igényeire, s szeretetből az ő kedvében járni.
T. E.
