Pszichológiai tanulmányaim vége felé közeledve (már ami a diplomaszerzést illeti), egyre több dologgal kapcsolatban kell számot vetnem, elgondolkodnom, álláspontot foglalnom. Régóta kritikus pont, hogy milyen szerepe van keresztyén hitemnek a választott szakmám vonatkozásában, vagy éppen fordítva: a pszichológia hogyan kap helyet Krisztusra épített életemben?
Azt hiszem, ezzel a kérdéssel kapcsolatban minden megszokott állomáson átmentem: vallottam, hogy a munkámban nem kaphat szerepet a hitem, mert az diszkriminációt szülne, aztán azt is, hogy keresztyénként valójában nem is lehetnék pszichológus, mert a kettő nem fér meg egymás mellett. „A kettő nem fér meg egymás mellett…” De mi is a helyzet ezzel a két fogalommal? Életünk két nagyon megosztó területét fedi le ez a két szó. Gondoljunk csak bele: legyen szó akár a hitről, akár a pszichológiáról, ritkán találkozunk olyan véleménnyel, amely semleges lenne. A Krisztusba vetett hit vagy életformává válik, vagy ellenérzéseket vált ki. A pszichológia szó említése vagy csillogó vagy menekülési útvonalat kereső tekinteteket eredményez. Vizsgáljuk meg egy kicsit együtt, hogy milyen is a kapcsolata a pszichológiának a hittel és a gyakorlatban hogyan csíphető fülön az egymásra gyakorolt hatásuk? Nem elég, hogy önmagukban megosztóak, az egymással való kapcsolatuk is hullámzó és sajátságos volt a kezdetektől fogva. A pszichológia tudománnyá válásának hajnalán úgy tekintett a hitre (vagy vallásosságra, spiritualitásra), mint haszontalan vagy éppen a lelki fejlődést, gyógyulást gátló jelenségre. Emellett a vallási vezetők is ferde szemmel néztek erre az újfajta hóbortra, amely – a kenyeret kivéve az egyház szájából – szintén valami láthatatlannal: az emberek lelkével kívánt foglalkozni. A szerencsétlenül sikerült megismerkedés után következett egy olyan időszak, ahol mindkét fél elnyomást szenvedett el az aktuális a politikai hatalomtól: a 20. század második fele. Mindezek után óriási sikerként könyvelhetjük el, hogy a rendszerváltást követően néhány szakember nyitottságának és hozzáértésének köszönhetően a hit és a pszichológia közeledni kezdett egymáshoz. A leendő lelkészek egyre sokrétűbb tudást szerezhetnek teológiai tanulmányaik keretében a lélek titkairól, mesterképzésként választható szak lett a pasztorálpszchológia, s reménység szerint egyre több lelkipásztor fog szakmai alapokra építve lelkigondozni.
A pszichológia tudományának szerves részévé vált a spiritualitás, mint jelenség, s a szakterület neve transzperszonális pszichológia. Fontos tisztában lenni azzal, ez a fogalom nem a keresztyén hitet jelöli meg, hanem összefoglaló név mindenfajta az emberhez köthető spirituális jelenség vizsgálatára vonatkozik.
Megláthattuk tehát hogyan fonódott tudományosan össze szemlélődésünk két tárgya s ez az összefonódás azt hiszem, örömre adhat okot. Talán halványít ennek a fejlődésnek a dicsfényén, hogy van egy hely, ahol már réges-régen, évezredekkel ezelőtt egymásra talált a hit és a lélektan: Isten Igéjében. Azt hiszem nem vitatható, hogy a Biblia minden mondata arra felé irányul, hogy Isten munkájának csúcsa, a képmás, az egészen por és egészen lélek, a ”gyémánt, de szén” (ahogy egyik kedvenc dalomban hallható) tehát (dobpergés) az EMBER változzon, fejlődjön, valahonnan valahová eljusson, megtalálva azt az identitást, amit Isten megálmodott neki. Hogy teremtménnyé váljon. Erre gondolva értettem meg, hogy Isten gyermekeként a legmegtisztelőbb dolog, ami valaha történt velem, az az, hogy a lelkek kísérésére hívott el engem.
Ezáltal értettem meg azt is, hogy a segítői beszélgetések során nem Isten Ítélőbírójának, hanem a lábat mosó Krisztusnak a képét kell magamévá tennem. Hogy az nem lesz hiteles sohasem, ha kiüresítem magam vagy lezárom lényem egy részét. Hiteles az lesz, ha megengedem magamnak, hogy egészen én üljek ott a másikkal szemben. Ember beszélget az emberrel. Hogy sosem tudhatom előre, hogy Isten szóba fog-e kerülni vagy sem, s ez így van jól. Hogy nem vagyok lelkész. Hogy nem vagyok orvos. Hogy nem vagyok lelki szemetesláda. Viszont értékes vagyok. Viszont alkalmas vagyok. Krisztus halálának okán. Isidor Baumgartner „Pasztorálpszichológia” című könyvében csodálatos képpel igyekszik közelebb hozni hozzánk a keresztyén lelkigondozás esszenciáját. A Lukács 24-ben (13-35) leírt „emmausi utat” veszi alapul, melyet, a gyógyulás útjának leírásaként aposztrofál. A történt röviden: Jézus feltámadásának napján két lógó orrú tanítvány indul Jeruzsálemből Emmausba, nagy bánatukban észre sem véve, hogy maga a Mester csatlakozik hozzájuk útitársul. Jézus megkérdezi őket, hogy miért olyan bánatosak, mire ők megállnak „szomorúan” és részletesen elmesélik a történteket. Krisztus válaszul beszél arról, hogy ennek így kellett történnie, hiszen a próféták is megmondták, hogy ez így volt rendelve. Majd a közös esti szállásukon a kenyér megtörésekor végre ráébred a két tanítvány, hogy maga Jézus van velük. Ekkor Jézus eltűnik szemük elől, ők pedig új szívvel, új erőre kapva azonnal útra kelnek.
A történet nagy része út közben folyik… Ahogyan mi is úton vagyunk egész életünkben. A tanítványok épp komoly krízisben vannak: hosszú hónapok, talán évek munkássága kérdőjeleződött meg számukra Krisztus halálával. Ez olyannyira eluralkodott rajtuk, hogy nem vették észre, hogy Krisztus ott van velük. Ismerős? A Mester kérdez. Úgy kérdez, hogy a tanítványok szomorúan megállnak. Kérdésével ösztönzi őket arra, hogy szembenézzenek a fájdalmukkal, megéljék azt. Jézus válaszában az empátia egy magasabb szintjét lobogtatja meg: Isten a szenvedésben is összeforr velünk, a Fiú halála fáj neki. A kenyértöréskor aztán meglátják, hogy Jézus valóságosan velük van. Ez a felismerés pedig felszabadítja őket arra, hogy újra elinduljanak azon az úton, amelyről most egy pillanatra letértek. Egy komplett lelkigondozói történetet olvashatunk tehát Lukács tollából. Számomra itt olvad össze véglegesen a hit és a pszichológia. Krisztusban.
Jerebák Ancsi
