Tökéletlen
Szeretek fotózni. Bár sajnos nem tudok, de néha próbálkozom. Ennek az az eredménye, hogy lelkes kattintgatásaim és állítgatásaim után várakozással telve (mondhatni eltelve) ülök le a gép elé elemezgetni, hogy mit is műveltem aznap. Az eredmény nem mindig elragadó. Ismeritek azt az érzést, amikor sikerült volna elkapni a megfelelő mozzanatot, de a lényeg meg úgy a kép egésze tök életlen?! Óóó… nem hiszem el, vajon vissza lehet hozni azt a pillanatot, azt a szöget, fényviszonyokat… egy másik beállítással? Legtöbbször a válasz: nem. Így az a lehetőség marad, hogy vagy megmagyarázom azt, hogy ezt pont így terveztem, mert olyan sejtelmesen művészi, vagy pedig fájó szívvel kitörlöm a képet. Kitöröljük, mert nem használható, homályos, nem adja vissza azt, amit mi akkor megláttunk. Az eredeti képet nem tükrözi hűen. Mennyire hihetetlen belegondolni, hogy ez igaz lehet velünk kapcsolatosan is. Mert Valaki minket is vizsgál, megvizsgál és sokkal jobban lát, mint mi… Ráadásul mi is mennyire kis tökéletlenek vagyunk. Homályos látásunk van a dolgokról, földiekről és azokon túliról. És ha ez nem lenne elég még a Lényeget is homályosan tükrözzük vissza.
