100%-os hűség

Ezt a cikket még bő egy évvel ezelőtt a Szolgálólány meséje egyik jelenete ihlette. Valamikor tavaly tavasz végén a második évadban volt egy jelenet, ami felháborított, és emlékszem, a hétvégi túránkon hosszan veséztük a férjemmel. A témája épp idevágó volt: hűség, elköteleződés. Mindegy, ha valaki nem nézi a sorozatot, anélkül is érthető lesz a cikk.

Röviden a szcenárió: adott a főszereplő nőnk, aki éppen visszaréved egy múltbéli eseménybe. Amit róla tudni érdemes, hogy egy elvált férfi vette feleségül, aki – miatta hagyta el korábbi nejét. A jelenetben June – a főszereplő – összetalálkozik a volt feleséggel, aki keményen kiosztja a tetteiért, hogy tönkretette a házasságát. Ezután vágás, és June a férje karjaiban vigasztalódik, aki próbálja megnyugtatni, mégpedig a következő mondattal: Már nem őt szeretem, hanem téged, és te vagy nekem az egyetlen – örökké.

Egy sor gondolatot indított el bennem ez a rövid mondat. Mégis hogyan lehetne megbízni valakiben, aki otthagyta a házastársát egy új, ismeretlen kalandért? Honnan tudhatom, hogy egy év elteltével nem mondja-e majd nekem is azt, hogy figyelj csak, már nem téged szeretlek, hanem mást. Mi fán terem az elköteleződés, a hűség a másik mellett? Mi a szerelem, a szeretet?

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy vannak kapcsolatok, ahol valamelyik fél sora nagyon rosszul megy – az egyszerűség kedvéért azonban beszélgessünk most egy normális kapcsolatról, ahol nincs fizikai vagy lelki terror – ugyanis azokkal kapcsolatban azt gondolom, hogy nincs más út, mint a kilépés, a menekülés.

Semmiképp sem szeretném úgy kezdeni a sorokat, hogy bezzeg régen minden jobb volt, mert a régi korok embere is csak halandó és esendő ember volt, aki bűnöket követett el és vezekelt. Valahol mégis azt gondolom, hogy az értékítéletük és a döntéseik sokkal racionálisabb mezsgye mentén születtek.

Elgondolkodtam a jelenet hatására, hogyan hozunk döntéseket szerelmi kapcsolatainkat illetően? Végiggondoljuk-e racionálisan a pro és kontra érveket, vagy egyszerűen csak az érzéseinkre hagyatkozunk mondván, hogy a szerelembe racionalitást bevinni túl steril? Gondolkozunk-e azon, hogy az az érzés, az a szerelem, amit most érzek, a lángolás, a másik imádata, idővel megfakul, átalakul valami mássá – lesz-e akkor is közös pont, ami összetart minket? Ugyanaz-e az értékítéletünk, a világról alkotott képünk, jövőbeni céljaink – vagy nagyon mások vagyunk, mégis vonzódunk a másikhoz, és belemegyünk egy kapcsolatba, egy házasságba, hogy aztán pár év múlva azt mondjuk: megpróbáltuk, de nem megy, úgyhogy szakítunk/elválunk, keresünk mást.

Rendben van-e a másiknak ez a fajta kihasználása, az időhúzás?

Rendben van-e, hogy egy kapcsolatról, ami életen át kellene, hogy tartson, csupán érzelmi alapon, a pillanat hevében döntünk?

Tudom, hogy ebben a korszakban ez nagyon borzasztó gondolatnak tűnik – elvégre a világ ezen részében már nem nagyon vannak előre elrendezett házasságok, ünnepeljük a szabad párválasztást, de nem keverjük-e össze a szabadságot a racionalitás hiányával? Hogy lehet az, hogy mondjuk egy hűtő megvétele előtt rengeteg adatnak utánaolvasunk, összehasonlításokat és kalkulációkat végzünk, de egy ennél jóval fontosabb kérdésben csupán a pillanatnyi érzésekre hagyatkozunk, és nem mérlegelünk?

Én úgy látom, hogy nagyon sok kapcsolatot – legyen az pár-, baráti vagy családi kapcsolat – érdekek és érzelmek mentén hozunk meg. Persze nincs is könnyű helyzetben a mai fiatal, hiszen mindenhonnan azt halljuk, hogy egyfelől lúzer az, akinek nincs barátnője/barátja, aki még szűz, másfelől viszont nehogy teljesen elköteleződj, ha bármi gond lenne, akkor tudd, hogy még kiszállhatsz. Hogyan lehet belemenni bármilyen kapcsolatba fél emberként? Úgy, hogy közben mindig a kiszállás esélye lebeg a szemem előtt? Lehet-e úgy elkötelezettnek és hűségesnek lenni, hogy megadom az esélyét annak, hogy – az általam – legrosszabbnak ítélt helyzetben kiszállok? Mi lenne, ha Isten is így ajánlotta volna fel a megváltást nekünk?

Rendben, itt van a megváltás esélye, élhetsz is vele, de – hogy őszinte legyek -, ha úgy ítélem meg, hogy elég volt belőled vagy csalódtam benned, akkor vége a dalnak, mehetsz, amerre látsz.

Ehelyett Isten ezeket mondja:

De most így szól az ÚR, a te teremtőd, Jákób, a te formálód, Izráel: Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy! Ézsaiás 43,1

Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg. Ézsaiás 51,6

Mert úgy járnak, mint a ruha, melyet megrág a moly, mint a gyapjú, melyet megrág a féreg. De az én igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzedékről nemzedékre. Ézsaiás 51,8

Vagy Hóseásnál ezt az ígértetet adja:

Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek magamnak az igazság és a törvény, a szeretet és az irgalom ajándékával. Hóseás 2,21

Természetesen csak tökéletlen módon tudunk hűséget vállalni a legnagyobb igyekezet mellett is – de valójában akarjuk-e ezt? A lelkünk mélyén, magunknak sok kívánságra nemet mondva, új, közös szabadságra nyitottan tudjuk-e valóban vállalni a hűségünket a másik felé? A hűség nem csak abból áll, hogy más kapcsolatokra nemet mondok – természetesen ez az egyik eleme. Sokszor saját akaratomról, kívánságomról, tervemről kell lemondanom, ami nehéz és küzdelmes feladat. Kedvezni a másiknak. Engedni, hogy úgy legyen, ahogy ő szeretné. Ne úgy, ahogy én elgondoltam. Kompromisszumra késznek lenni. Segíteni nyafogás nélkül. Meghallgatni a másikat. Elköteleződni amellett, hogy legyek a felesége, a barátnője, a lánya, a testvére… – odaszentelem magam, az időm, a figyelmem, az akaratom. Tudunk-e, akarunk-e így hűségesek lenni?

A végére egy idézetet engedjetek meg egy régebbi korban élt édesanyától. A tanács egy randevú előtt az izguló lánynak adatott:

“- (…) Egy dologra ügyelj: magadat add. Ha így tetszel neki, az jó. Ha nem, az se baj. Nehéz sorod lenne, ha most megjátszanád magad, hogy elnyerd a tetszését, aztán meg esetleg úgy kellene leélned vele az életedet.”

Halmi-Juhász Ágnes









(Viola Stern Fischer, Veronika H. Tóth – A Mengele-lány, 40. oldal, Animus Kiadó, 2019.)

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..