Az elköteleződés korunk egyik legdivatosabb kifejezése. Tegyük egy mondatba a tudatossággal, az érett párkapcsolattal és a fejlett személyiséggel, és rögtön megragadtuk az olvasó figyelmét. (Remélem, ez az imént is így történt.) Az elköteleződés hallatán mindenkinek eszébe jut valami: definíciók, gondolatok, érzések, emlékek, félelmek. Leginkább talán félelmek.
Az elköteleződéstől való félelem valahol generációs kötelességünk is, hiszen a fiatalok köztudottan félnek az elköteleződéstől. Így hát, nincs mese, félni kell. De mitől is félünk valójában? Attól, hogy rosszul döntünk? Hogy nem leszünk majd kitartóak valaki vagy valami, akár egy ügy, munkahely, szakma mellett? Vagy attól félünk, hogy elveszítjük a szabadságunkat?
Elköteleződésre pedig szükségünk van, nemcsak a párkapcsolatban, de barátként, családtagként, munkaerőként, önkéntesként, szolgálóként is. Éppen ezért dolgoznunk kell azon, hogy megértsük, mitől is félünk valójában és ennek mik lehetnek az okai. Amellett, hogy abban keressük a megoldást, hogy megvizsgáljuk, jól döntünk-e, ha valaki vagy valami mellett elköteleződünk, egy másik szempontot is érdemes végiggondolunk. Mi van akkor, ha nem is attól félünk, hogy nem tudunk majd kitartani a választottunk vagy választott tevékenységünk mellett, hanem attól, hogy mi nem bizonyulunk elég jónak: elég jó társnak, elég jó munkaerőnek, elég jó szolgálattevőnek. Lehetséges az, hogy a saját magunkról alkotott képünk befolyásolja azt, hogy merünk-e elköteleződni? Mi lenne, ha most ebből a szemszögből vizsgálnánk meg az elköteleződés kérdéskörét?
Múlt héten megnéztem az Oroszlánkirály című filmet a moziban. A mese változatát sosem láttam (a Disney-filmeken felnőtt generáció tagjaként ez elég nagy vakfolt az életemben). Viszont az a jó abban, ha felnőttként ismersz meg egy történetet, hogy nem a gyermekkori emlékeidhez hasonlítod, így más szemszögből tudod figyelni. Mivel az Oroszlánkirály csak számomra vakfolt, remélem, senki nem veszi spoilerezésnek, ha néhány pontot kiemelek a történetből. A mese alapvetően egy felnőtté válás történetét mutatja be – komoly drámai elemekkel. Szimba arra készül, hogy Büszkebirtok következő királya legyen, megvan benne minden adottság ehhez, azonban édesapja halála bekövetkezte után – nagybátyja hazugsága nyomán -, önmagát okolva, elmenekül. Nemcsak a helyszínről, hanem szépen lassan az élet kihívásai és a valódi feladata elől is. A tragédiából azt a következtetést szűri le, hogy ő tulajdonképpen „egy semmi”. Ez pedig befolyásolja a döntéseit, és azt is, hogy képesnek tartja-e magát arra, hogy visszafoglalja a királyságát. A döntő pillanatban beigazolódik, hogy ami miatt önmagát ennyire lebecsüli, valójában hazugság és végül képes lesz megküzdeni azért, hogy abban a szerepben élhessen, amire kezdettől fogva szánták.
Gondoljuk végig Szimba történetét. Történt már velünk ilyen? Egy esemény hatására levontunk egy hibás következtetést és azt önmagunkra igaznak fogadtuk el. Mik lehetnek ezek a következtetések? Előfordulhat, hogy a felmenőink nem voltak hűségesek egymáshoz, így azt gondoljuk, a hűtlenség a vérünkben van. Vagy valaki azt mondta nekünk, sosem leszünk sikeresek abban a tevékenységben, amit igazán szeretnénk csinálni, ezért inkább abba is hagytuk. Esetleg annyira megbántottak a múltban, hogy elvesztettük az emberekbe vetett bizalmunkat. Vagy egyszerűen csak bármilyen vélt vagy valós véleményt önmagunkra nézve igaznak fogadtunk el és azóta is korlátoz minket, ott cseng a fülünkben.
Pál Ferenc szerint „Az elkötelezett ember képes célokat kitűzni. Ebből adódóan meg tudja különböztetni a fontosat a nem fontostól. Hogy mi vezet el a céljáig, és mi nem. Nem áll le minden sarki igazságtalanságnál.”
Mi a helyzet a mi belső Szimbánkkal? Van olyan igazságtalanság, amit érdemes végre magunk mögött hagynunk? Lehet, hogy ez lesz az első lépésünk az elköteleződés felé.
Hegyesi Zita
Vendégíró
