15. Néma csendben

Kedves Olvasó, egy adventi elcsendesedésre hívlak, és arra, hogy vedd elő a Bibliád és olvasd el Lukács evangéliumának 5. fejezetéből az 5. és 22. versek közötti szakaszt. Ha ezzel megvagy, akkor várlak egy közös gondolkodásra az Ige kapcsán, Advent kapcsán. 

Nem kérdés az, hogy Kire várunk ebben a különleges adventi időszakban, ahogyan Zakariásnak sem volt kérdés, hogy az áldozat bemutatása közben ő és a templom előtt imádkozó gyülekezet az Urat várta. Nem kérdés az, hogy kire várunk az adventben, kinek az eljövetelére emlékezünk, de egészen biztos, hogy ahányan csak olvassuk a Lélegzet Magazint, annyi válaszunk van arra, hogy pontosan mire várunk, mit várunk Istentől?

Jézus megígérte, hogy nem hagy el minket, velünk marad a világ végezetéig, és ez így is van, és így is marad, és talán éppen ezért nehéz az adventi idő és ünneplés megragadása és megélése: hogyan várhatjuk azt, aki már egyszer eljött, és aki nem hagyott magunkra minket, és itt van velünk most is? Egyfelől ismerős ez a helyzet, hiszen ebben élünk minden nap. Várjuk Istent, az Ő érkezését; hogy erősítse a hitünket, felfedjen valamit a titkaiból, egyáltalán, hogy szóljon hozzánk. A kérdés mégis megmarad: mi ennek a különleges adventi közeledésnek és várakozásnak a többlete?

Zakariás a szolgálatra, ahogyan Lukács feljegyezte, nem úgy indult el, hogy bármi többletet várt volna, bármilyen meglepetésre is számított volna. Az esti istentisztelet idejébe tekinthettünk bele a jeruzsálemi templomban. Ilyenkor a pap tömjént helyezett a parázsra az áldozati oltáron, hogy a felszálló füst kiábrázolja, jelképezze, hogy az imádság is felfelé száll. Ebben a történetben minden a mózesi törvények előírásai szerint zajlik, már-már menetrendszerűen, csúnyán fogalmazva: rutinszerűen. Zakariás papi nemzetsége a soros a szolgálat elvégzésére, így esik a választás éppen rá. Nem az első ilyen szolgálata ez az idős papnak, és tudja és hiszi, hogy ennek az istentiszteletnek is ugyanaz lesz a lényege, mint az összes ezt megelőzőnek, hogy Istentől várják az imádságok meghallgatását, tőle várják az irgalmat és az áldozat elfogadását.

Ezt olvasva egy idilli kép tárul elénk, de Lukács a történet bevezetésében nem hallgatja el Zakariás személyes drámáját. Zakariás felesége, Erzsébet szintén papi származású. Fontos megjegyzés ez, hiszen az előírások értelmében nem volt kötelező, hogy a feleség is papok leszármazottja legyen. Lukács evangélista leírja ezt is, hogy jelezze azt az életszentséget, ami ezt a házaspárt jellemezte. Ki is mondja, hogy igazak és feddhetetlenek voltak mindenben, ami azt jelenti, hogy mindenben Isten akaratát keresték és igyekeztek megélni, cselekedni is azt.

Mégis, a megszentelt életvitel és az alázattal végzett, szent szolgálat mellett az evangélista nem hallgatja el, hogy Zakariás és Erzsébet élete súlyos terhet hordozott. Nem volt gyermekük. Idősek ők már ekkor, talán bele is fáradtak, bele is törődtek már mindebbe, hogy a csoda, mely megtörtént Ábrahámmal és Sárával, majd később Annával, Sámuel próféta édesanyjával, az nem történik meg velük. Itt van ennek a történetnek az egyik nagy kérdése, amikor egyszerre látjuk a méltóságteljesen végzett szolgálatot és a személyes küzdelmet, és főleg azt, hogy a kettő mintha elmenne egymás mellett, mintha a szolgálat és imádság nem is arra irányulna, ami az ember szüksége, mintha egy lelketlen nagyüzem lenne mindez.

Lehet ellentétben egymással a hitélet és a magánélet? Az Isten ügye és a mi személyes ügyünk? Nagy kérdésünk szokott lenni ez nekünk is, amikor nem értjük, hogy mi, miért és hogyan történik velünk, értelmet és célt sem látunk, mégis hiszünk az imádságot meghallgató Istenben. Ahogyan később Lukács megjegyzi, az emberek gúnyolták is Zakariást és Erzsébetet, bennük keresték a hibát, ahogyan ez lenni szokott ilyenkor. Ahogyan ezt Erzsébet is kimondta: „Így tett velem az Úr azokban a napokban, amikor gondja volt arra, hogy elvegye gyalázatomat az emberek előtt” Gyalázat lenne ez? Isten nem segít? Talán csődöt vallott a hitük, vagy talán csődöt vallott Isten maga? Jób és a barátai beszélgetése is erről szól, de hányszor tekintünk mi is így a saját életünk eseményeire? A nép, aki odakint vár, ki tudja, mire vár, miért imádkozik. Ott vannak köztük a azok a hívők is, akik addig imádkoznak, amíg jól megy minden, amíg van előremozdulás, amíg megéri még imádkozni, amíg nincs gyalázat, nincs megpróbáltatás.

Zakariás hite és szolgálata nem ilyen. Egyedül maradt ő (feleségével együtt) a magánélet küzdelmeiben, nem támaszkodhatott senkire, de azt olvassuk, hogy egyedül maradt a szolgálatban is. Persze, mondhatod, kedves Olvasó, hogy naná, hogy egyedül maradt a szolgálatban, hiszen ő volt a pap, csak ő mehetett be oda, a szentélybe, az oltárhoz. Azonban Zakariás magányossága a templom falain belül nem szakmai kérdés csupán. Ő, aki egyedül van a küzdelmekben, egyedül van az Isten házában is. Ez annak a belső szobának a világa, melyet az Úr Krisztus is kijelölt a vele való közösség megélésére. Ez az a terület, amit nem lát senki, ahova csak az Úrnak és nekünk van bejárásunk. A templom, a belső szobánk falain kívül talán egyszerű imádkozni, a nyilvánosság előtt, de mi történik ott, ahol senki sem lát minket? Mi történik a szentélyben, az oltárnál, vagy mi történik a szentek szentjében? A Zsidókhoz írt levél látása szerint bejárásunk van már oda, egyenes út Istenhez. Zakariás egyedül áll meg az Isten közelségében. Teljesen más ez, mint amikor azt érezzük, hogy az emberek nem értenek minket, nem tudnak segíteni. Ez itt az erőt adó, boldog egyedüllét. Mert a mások véleményéből, a saját életünk nehézségeiből nem fogjuk megtudni és megérteni, hogy kicsoda az Isten, csak akkor, ha bezárkózunk oda, ahol egyedül Ő van jelen.

Az áldozat füstje pedig, ahogyan mindig, felfelé száll, ahogy az imádságunk is felfelé száll, egyenesen Istenhez. Ekkor jön a nem várt fordulat, a mennyei küldött, hogy örömöt hozzon: Zakariás és Erzsébet fiának, Keresztelő Jánosnak a születését hirdesse előre. Zakariás pap megnémul, hogy ne szóljon semmit a gyermek születéséig. Ezt az elnémulást tapasztaljuk és éljük meg mindig hívő életünkben, amikor valami felfoghatatlan, megmagyarázhatatlan csoda történik velünk; amikor az Isten üzenetének hordozóivá váltunk. Ez az, amikor nem is tudnánk, de nem is lehet mit mondani.

Nehogy azt gondoljuk, hogy csak a mi korunk embere szenved a kényszeres beszédkórságtól, vagy ez csak minket, nőket érint. Jézus is harcolt azokkal, akik mindent kiforgattak, mindenben és mindenkiben meglátták a hibát, csak épp magukban nem. Merthogy az ember képes arra, hogy mindent megmagyarázzon, mindenből kimagyarázzon, sok beszéddel sok mindent elfedjen. Amikor az Isten meglátogat, amikor Ő beszél, Ő szólít meg, akkor ott már nincs emberi magyarázat, nem ér semmi más szó. A némaság jele nem azt jelenti, hogy ne tegyünk bizonyságot, ne beszéljünk magunkról vagy a hitünkről, hanem arra figyelmeztet, hogy sokszor éppen a saját magunk beszéde nyomja el az Isten szavát, talán mi harsogjuk túl Őt. Aki néma marad, aki aláveti magát Isten akaratának, az meglátja, megtapasztalja, hogy Isten megérkezik és cselekszik.

Zakariás néma tehát, nem tudja befejezni az istentiszteletet. Az lett volna a dolga, hogy kihirdeti legvégül a népnek az áldozat „sikerességét”, és meghirdeti a bűnök bocsánatát. Nem tudja megtenni. Innentől nem Ő beszél, hanem Isten kegyelme beszél helyette az életén és a gyermek születésén keresztül. Amikor az ember elhallgat, és Isten kezd el beszélni, akkor értjük meg azt, amit Zakariás is megérthetett.

Az első az, hogy az életünk két színtéren játszódik. Egyszerre lent és fent, földön és mennyben, a templomban, a templomon kívül és a mennyei trónteremben. Zakariás ezt tapasztalta meg, hogy a felszálló áldozati füst nem csak látványelem, az imádság nem csak régi szokás, hanem az imádságban, az őszinte istenkeresésben ez a két világ találkozik egymással. A lenti világ kegyetlenségére és a mennyei világ irgalma válaszol, és kiderül, hogy az életünk nem itt dől el, hanem odafent, és lehetetlenség megérteni önmagunkat akkor, amikor nem nézünk fel. Tekintsünk felfelé, ahova az imádság tart, hogy távlatot és jövőt lássunk! Ne azt, amit bárki bármikor el tud mondani nekünk, hanem mennyei látásunk legyen.

A második üzenet, amit meghallhatunk ebben a néma csendben, hogy ez a történet bizony nem csak Zakariásról szól. Nem is csak Erzsébetről. Nem a kint várakozó, imádkozó népről. Sőt, még csak nem is Keresztelő Jánosról. Ez a történet, ahogyan a mi életünk is egyedül a Fiú Istenről, Jézus Krisztusról szól. Ahogyan régen nagy megdöbbenés, és helyenként értetlenkedés fogadta, hogy nem a Nap kering a Föld körül, hanem fordítva, ugyanúgy nehéz meglátni és belátni, de különösen a gyakorlatban megélni, hogy nem Isten az ember eszköze a céljaink elérésére, hanem mi vagyunk Isten szolgái és eszközei az Ő céljaihoz. Az istenkeresés, a mindennapi istentisztelet, az imádság nem eszköz, hanem cél. Mert ez a világ nem rólunk szól, hanem egyedül Jézus Krisztusról.

Ez az adventi időszak többlete, hogy amikor előretekintünk a karácsonyra, meglássuk az arra való készülésünkben, hogy Isten nem hagyott magunkra minket, sőt érkezik ma is, most is, hogy ebben a közeledésben megérthessük, hogy a kezdete és a célja is az életünknek, és hogy a kettő közötti úton nem hagy minket egyedül, sőt beszél hozzánk és helyettünk is, amikor mi már nem tudunk mit mondani. Keresd ebben az Adventben a csendet, a csendben pedig Isten szavát! 

Bobok Ágnes







Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..