19. Valami régi

Fúj a szél, de jó melegen öleli nyakam a sálam, semmitmondó szürkeségben kapkodom a lábam a villamoshoz. Megállj! Látok magam mellett valamit a kirakat előtti asztalon. Egy csésze, de hiszen ez az én csészém, csak még nem talált eddig meg! Magamhoz vettem, persze odaadtam az árát, de nem hagyhattam ott tovább árván. Ez az a pillanat, amikor érzed, hogy valami hozzád tartozik anélkül, hogy még a tied lenne. Így indultunk tovább, most már ketten. És a kávézóban hevesen csomagoltam ki az újságpapírból, hogy a lámpafényben is megvizsgáljam. Pont ilyen, pont ilyennek képzeltem. És más íze van a kávénak, a kakaónak belőle. Valahogy sajátom mindenben. Én meg engedem, hogy így legyen és nem rohanok el az íze mellett, mert olyan jó, amikor valami megérinti, amikor valami megszólítja a gyermeki lelkem. Mert ezek csempésznek elragadó örömöt és merengő mosolyt a hétköznapjainkba. Jó lenne ezeket megragadni, és fáradt pillanatokban befújni magunkat vele, mint frissítő parfümmel. Jó lenne tudni, hogyan maradjunk részben mindig gyerekek, akik a teljes rácsodálkozással tudják megélni a hétköznapit és az ünnepit egyaránt. Belefeledkezve, elámulva, öröm-sóhajtani minden lélegzettel.

Ábrám Boróka







Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .