A beavatott

A hideg futkos a hátamon, ahogy elsuttogom ezt a szót: beavatott. Ki ne vágyna rá? Azt hiszem, mindenkinek mélyen vágya és valós szükséglete az, hogy a belső körben tudja magát. Valahol, valakinek vagy valakiknek, akik igazán számítanak neki.

Ó, igen, a kulisszák mögött rejtőznek az igazi titkok! Amikor alig bírod visszatartani azt, hogy a moziban a privát ajtót kinyitsd, hogy megpillantsd a filmvetítő szobát. A színház csodavilágában pedig mindenki maga elé képzeli az öltözők bugyrait és legszívesebben minden sarkát meglesné. Tudni valamit, ami nem egyértelmű, bepillantani oda, ami nem mindenkinek adatik meg. A határokon túl, a felszín alatt, a láthatók mögött. Vágyunk arra, hogy érdemesnek tartsanak minket bevezetni ezekbe a helyekbe. És ez igazán és őszintén akkor történhet meg, ha kapcsolatunk van azzal, aki be tud minket vezetni. 

Két hete otthon voltam, és a Nagymamám vacsorával kínált. Mint az okos lány: hozott is, meg nem is. De nem a tányérra valamit, hanem szóban elém a félelmeiből. Félig humorosan, félig kétségek között kérdezte meg, hogy miről fogunk mi emlékezni rá, ha nem arról, hogy etetett? A kapcsolataink egyik mérvadó tényezője, hogy adunk és elfogadunk. És mennyivel könnyebb példaként a megfogható gondoskodást, odaadást megemlíteni. És valóban, az ízekre, amiket hozzá kötök biztosan eszembe fog jutni, de az inkább csak egy kulcs az emlékeimhez. Amikor honvágyam, vagy kor-honvágyam van és szívesen visszabújnék gyerekkori formámba, akkor keresem főként ezeket az ízeket, vagy amikor meg szeretném ismertetni azokat valakivel, hogy jobban megérthesse, milyen világból jövök én. Most is ez történt: Mama krumplisalátájára vágytam, pedig nem is olyan rég voltak az ünnepek. Bőszen olvasgattam a különböző recepteket, de sehol sem éreztem a kezének az ízét. Elővettem a telefont és csörgettem. Elárulta a titkot, ami hirtelen feltörő örömmel árasztott el. Követtem az utasításait és tényleg, tényleg olyan lett, mint amilyet a szám elképzelt és vágyott. Azt éreztem, hogy beavatott valamibe, ami az ő tudása, szokása és feladata volt a családunkban. 

Észrevétlen a gondolataim Édesanyámra terelődtek. Mi az, amit tőle „örököltem meg”, mi az a recept, mi az az étel… És soroltam magamban a kedvenceket. De nem, nem kerek, hiszen ez csak egy lista. Arra gondoltam, hogy minden egyes alkalommal, amikor recept nélkül sütök vagy főzök (és ez nem kevés), akkor az ő láthatatlan mozdulatait folytatom. Azokat az ízeket, kombinációkat keresem, amit kaptam annyi évig, és persze a kísérletezés sem marad el, és vannak újak, sajátok, de az alapot a tőle átvettek jelentik. Beavatott a konyhájába, beengedett, hogy elrontsunk dolgokat, kupit csináljunk, néha feltartsuk az ő rutinosságát a kérdéseinkkel. Beengedett minket, hogy vele legyünk úgy, ahogy akkor éppen tudtunk. És szépen fokozatosan engedte, hogy fejlődjünk és adott át egyre több feladatot és felelősséget. Nem mindenkinek szíve csücske a konyha, van, akit fáraszt, és csak feladatként tekint rá. De számunkra ez egy helyszín volt a kapcsolódásra. Nekem ez terep volt a beszélgetésre, lehetőség a megnyílásra, megértésre. És a gyakorlatias, mégis sokszínű tevékenység által beavattak egy szeletébe a női létnek. 

Félelmetes elgondolnom, hogy mennyi mindent öröklünk, lesünk el, tanulunk. És mennyi minden van bennünk belőlük, amit még csak nem is sejtünk! Olyan ősi jellemzők, mozdulatok, félelmek és tapasztalatok, amiket nem tud megőrizni a családi krónika, csak saját génjeink. Amikor Édesanyám figyelt engem a konyhában és félmosollyal nyugtázta, hogy úgy dagasztom a tésztát, mint az ő Nagymamája, tehát az én Dédnagymamám. Nem mi választjuk a családot, sem azt, hogy milyen örökségeket viszünk belőle tovább, de arra van hatásunk, hogy ezeket hogyan fogadjuk. Abban van felelősségünk, hogy mennyire törekszünk a megértésükre, megismerésükre, elfogadásukra. A jót is, a rosszat is tudni elfogadni. És, hogy milyen az a kapcsolat, amiben erre igazán szabadok lehetünk? Szabadok a szeretetben arra, hogy olyan módon teremtsük meg a közös hangot, ahogy a két ember egészen összetalálkozik. 

Közünk van egymáshoz akkor, amikor mély, bensőséges dolgokat osztunk meg. És tudom, hogy sokan nem a konyhában az ételeken keresztül kapcsolódnak, az most nem is számít! Ahány család és ahány különböző személyiség, annyiféle közös pont létezik! A kihívás itt kezdődik: felfedezni, aztán megélni, értékelni, beépíteni a lényünk legmélyébe, és végül továbbadni. Beavatni. 

Ábrám Boróka

 





Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .