Nap: 2020.02.02.

A hideg futkos a hátamon, ahogy elsuttogom ezt a szót: beavatott. Ki ne vágyna rá? Azt hiszem, mindenkinek mélyen vágya és valós szükséglete az, hogy a belső körben tudja magát. Valahol, valakinek vagy valakiknek, akik igazán számítanak neki.

Már annyi kísérlettel, megfigyeléssel, kutatással bizonyították, hogy talán ma már nem is kérdés, hogy kapcsolataink mekkora hatással vannak ránk. Meghatározzák a mindennapjaink menetét, sokszor a kedvünket, sőt még az egészségünket is befolyásolják.

Megcsörren, de keresed rajta a szundi gombot. A harmadik ébresztő után álmosan kikászálódsz az ágyból. Meglepően csendes a reggel, pedig a hálószobád ablaka a főútra nyílik. Fogmosás közben rápillantasz az üzeneteidre, de egy új sem érkezett tegnap este óta. Furcsállod, de gyorsan leteszed a telefont, hiszen késésben vagy. Felöltözöl és bekapsz egy kis müzlit. A reggeli órák ellenére egyből jön a lift, és kicsit örülsz neki, hogy üres, így nem kell kínosan végigállni valaki mellett az 5 emeletet, míg az egyikőtök a plafont, a másikótok az ajtót bámulja. A Facebookot pörgetve csak tegnapi posztokat találsz, de csak betudod annak, hogy frissíteni kellene az alkalmazást. A megállóba sétálva megcsörgeted a barátnődet, hogy egyeztesd vele a délutáni kávézás pontos helyszínét, de nem éred el. A villamosra vársz hosszú perceken keresztül, de nem érkezik, így úgy döntesz, hogy gyalog mész a munkahelyedre. Furcsa érzés fog el. Valamit otthon hagytál? Bezártad a lakást? Elhessegeted a gondolatokat, és csendesen lépkedsz az utcán. Aztán hirtelen beléd hasít az érzés, hogy hát ez az: a csend! A túl nagy csend! Senki nincs az utcán! Hogy lehet ez?!

Ismerős a szituáció, igaz? Hisz több film is feldolgozta a témát, hogy mi lenne, ha egy napon egyedül maradnánk a világon. Nyilván először több érzés is kavarogna bennünk: félelem, kíváncsiság vagy akár felszabadultság…  Vagy nem is tudom, mi lenne, ha felkelnél, és a számodra fontos, szeretett emberek, eltűnnének az életedből?

Az ember akkor jön rá, hogy mennyire végesek az emberi kapcsolatok, amikor először veszít el valakit az életében. Nem feltétlenül halálesetről beszélek, hiszen van olyan is, hogy egy párkapcsolat nem úgy alakul, ahogy terveztük, hogy az egyik fontos barátnőnkkel, akivel gyerekkorunk óta nagyon jóban voltunk, valamiért eltávolodunk egymástól, hogy egy kollégánk, akit kedveltünk, munkahelyet vált, és valahogy megszakad a kapcsolat, hogy a szomszédunk, akivel jóban voltunk, elköltözik és az életünkből is „kiköltözik”. Persze, a mai világban már sokkal könnyebb tartani a kapcsolatot, de biztos veletek is előfordult már, hogy magatok sem tudjátok, miért, de az élet nem úgy alakult, a kapcsolat megszakadt.

Kapcsolatok, amik olyan természetesnek tűntek, amikhez úgy hozzászoktunk, hirtelen csak űrként tátonganak az életünkben. Szóval, mi lenne, ha felkelnél, és egyedül lennél? Kik azok, akik először eszedbe jutnak, hogy milyen rossz lenne nélkülük az élet?

És ezzel a kérdéssel most nem a filmek által vászonra vitt apokaliptikus hangulatot szeretném megteremteni, ahhoz kellene még egy különös vírus vagy egy kis időutazás, esetleg földönkívüliek… Nincs olyan „szuperképességünk” sem mint Kevinnek, aki el tudta tüntetni a családját… Nekem az jutott eszembe, hogy milyen természetesnek tudunk venni embereket az életünkben. Családtagjainkat, barátainkat, gyülekezeti tagokat, a jófej kollégákat, kedves szomszédokat… Addig, amíg az életünk részei!

A mi filmünknek pedig lehetne az a happy endje, hogy nagy bonyodalom és csavar nélkül is értékeljük a körülöttünk lévőket. Igen, pont azokat, akiket az előbb végigpörgettél a fejedben, hogy milyen rossz lenne, ha nem lennének az életed részei. Adjunk hálát értük, csak úgy… mindennap.

 

„Tudod, Malacka, van úgy, hogy valaki nagyon törődik a másikkal. Azt hiszem, ezt hívják szeretetnek.^“ Mindannyiunk szívét megmelengeti Milne híres meséje, a Micimackó. Talán azért válhatott ennyire kortalanná, mert nem a múló trendek jelentek meg benne, hanem alapvető értékeket  fogalmaztak meg a kedves, szerethető figurák. Mindegyik karakternek egyedi a személyisége, és sajátos, mókás gyengeségeik vannak, amelyekkel azonosulni tudunk. Micimackó olykor feledékeny, máskor torkos; Malacka rendkívül bátortalan és határozatlan; Nyuszi néha mogorva; Tigris kissé szeleburdi és vakmerő; Bagoly amolyan tudálékos fazon; Füles pedig pesszimista. Mégsem a különbözőségük az, ami definiálja őket, hanem az erősségük: barátság köti össze őket és bátran vállalják magukat a másik előtt.

A barátság szinte egyidős az emberiséggel és nagyon fontos szerepet tölt be az életünkben. Salamon azt írja, hogy „mint a kenet és jó illat megvidámítja a szívet: úgy az ő barátjának édes szavai is, melyek lelke tanácsából valók.”² Sokat jelentenek nekünk elismerő szavaik, biztatásaik, velünk érzett örömük. Feltöltődünk jelenlétükben és a kölcsönös szeretetkapcsolat egymást erősítjük: a szeretettség érzését, az érzelmi támogatást, a véd- és dacszövetséget, a minőségi időt.

Nemcsak örömök, élmények, közös programok azok, amelyek összekötnek minket. Valamennyien ugyanis megtapasztaljuk a próbákat, a kísértéseket, a nehézségeket, akár a tragédiákat is. A Példabeszédek arra tanít minket, hogy „minden időben szeret, aki igaz barát, és testvérül születik a nyomorúság idejére.”³ Ezek a próbatételek az életünkben bizony tisztító hatással vannak a kapcsolatainkban is. A mély baráti szövetségek azonban kiállják mind az időt, mind a küzdelmeket. Hálát adok azokért a barátaimért, akikre számíthatok a pusztaságban, és hiszem, hogy az ilyen barátságok ajándékul adatnak az Atyától.

A legszebb bibliai példa minden bizonnyal Jonathán és Dávid barátsága. Kettejük kapcsolatáról azt olvashatjuk, hogy az elemi bizalom és mély kötődés jellemezte: „Jonathán lelke egybeforrt a Dávid lelkével, és Jonathán úgy szerette őt, mint a saját lelkét.”⁴ Olyan szeretet ez, amely átível az egyéni célokon. A barátságnak van egy másik, egészen elképesztő típusa is: amikor Isten maga a barátunk. Amikor Mózes a hegyen volt, nagyon közeli kapcsolatba került Istennel: „az Úr pedig beszélt Mózessel színről színre, amint szokott ember szólani barátjával.”⁵ Mózes minden álarc nélkül, őszintén beszélhetett a Mindenhatóval. Ezért is vagyunk képesek ilyen bensőséges viszonyra: maga Isten teremtette a barátságot, és ő is gyakorolja azt. Jakab levele Ábrahámot is Isten barátjának nevezi. Ábrahámot, aki perlekedett vele. Az igazi barátságban ugyanis az őszinteség azt jelenti, hogy a kellemetlen igazságot is feltárhatjuk a másik javára, féltő szeretetből.

Mi a helyzet velünk? Lehetünk mi is az Úr barátai? Szeretnénk azok lenni? Jézus azt mondta, hogy mi az ő barátai vagyunk, ha azokat cselekedjük, amiket ő parancsolt nekünk. Nem nagyszerű, hogy maga Jézus hívott meg minket, hogy barátaivá váljunk? Biztosak lehetünk benne, hogy határtalan szeretetettel szeret minket, hiszen nincsen nagyobb dolog annál, mint amikor valaki az életét adja a barátaiért. Bátran fordulhatunk hozzá mindenben: örömeinkben és bánatainkban is, mert nincs olyan dolog, amit ő maga ne tapasztalt volna meg: megkísértetett mindenben, kivéve a bűnt.

A barátság akkor születik meg, amikor valaki azt mondja: “Tényleg? Hát te is? Én azt hittem, csak én vagyok ilyen.” C.S. Lewis gondolatai alapján adjunk ma hálát a barátainkért, akiket Isten ajándékul helyezett az életünkbe, hogy kísérhessük egymást az úton. 

Ökrös Tünde
Vendégíró