Megcsörren, de keresed rajta a szundi gombot. A harmadik ébresztő után álmosan kikászálódsz az ágyból. Meglepően csendes a reggel, pedig a hálószobád ablaka a főútra nyílik. Fogmosás közben rápillantasz az üzeneteidre, de egy új sem érkezett tegnap este óta. Furcsállod, de gyorsan leteszed a telefont, hiszen késésben vagy. Felöltözöl és bekapsz egy kis müzlit. A reggeli órák ellenére egyből jön a lift, és kicsit örülsz neki, hogy üres, így nem kell kínosan végigállni valaki mellett az 5 emeletet, míg az egyikőtök a plafont, a másikótok az ajtót bámulja. A Facebookot pörgetve csak tegnapi posztokat találsz, de csak betudod annak, hogy frissíteni kellene az alkalmazást. A megállóba sétálva megcsörgeted a barátnődet, hogy egyeztesd vele a délutáni kávézás pontos helyszínét, de nem éred el. A villamosra vársz hosszú perceken keresztül, de nem érkezik, így úgy döntesz, hogy gyalog mész a munkahelyedre. Furcsa érzés fog el. Valamit otthon hagytál? Bezártad a lakást? Elhessegeted a gondolatokat, és csendesen lépkedsz az utcán. Aztán hirtelen beléd hasít az érzés, hogy hát ez az: a csend! A túl nagy csend! Senki nincs az utcán! Hogy lehet ez?!
Ismerős a szituáció, igaz? Hisz több film is feldolgozta a témát, hogy mi lenne, ha egy napon egyedül maradnánk a világon. Nyilván először több érzés is kavarogna bennünk: félelem, kíváncsiság vagy akár felszabadultság… Vagy nem is tudom, mi lenne, ha felkelnél, és a számodra fontos, szeretett emberek, eltűnnének az életedből?
Az ember akkor jön rá, hogy mennyire végesek az emberi kapcsolatok, amikor először veszít el valakit az életében. Nem feltétlenül halálesetről beszélek, hiszen van olyan is, hogy egy párkapcsolat nem úgy alakul, ahogy terveztük, hogy az egyik fontos barátnőnkkel, akivel gyerekkorunk óta nagyon jóban voltunk, valamiért eltávolodunk egymástól, hogy egy kollégánk, akit kedveltünk, munkahelyet vált, és valahogy megszakad a kapcsolat, hogy a szomszédunk, akivel jóban voltunk, elköltözik és az életünkből is „kiköltözik”. Persze, a mai világban már sokkal könnyebb tartani a kapcsolatot, de biztos veletek is előfordult már, hogy magatok sem tudjátok, miért, de az élet nem úgy alakult, a kapcsolat megszakadt.
Kapcsolatok, amik olyan természetesnek tűntek, amikhez úgy hozzászoktunk, hirtelen csak űrként tátonganak az életünkben. Szóval, mi lenne, ha felkelnél, és egyedül lennél? Kik azok, akik először eszedbe jutnak, hogy milyen rossz lenne nélkülük az élet?
És ezzel a kérdéssel most nem a filmek által vászonra vitt apokaliptikus hangulatot szeretném megteremteni, ahhoz kellene még egy különös vírus vagy egy kis időutazás, esetleg földönkívüliek… Nincs olyan „szuperképességünk” sem mint Kevinnek, aki el tudta tüntetni a családját… Nekem az jutott eszembe, hogy milyen természetesnek tudunk venni embereket az életünkben. Családtagjainkat, barátainkat, gyülekezeti tagokat, a jófej kollégákat, kedves szomszédokat… Addig, amíg az életünk részei!
A mi filmünknek pedig lehetne az a happy endje, hogy nagy bonyodalom és csavar nélkül is értékeljük a körülöttünk lévőket. Igen, pont azokat, akiket az előbb végigpörgettél a fejedben, hogy milyen rossz lenne, ha nem lennének az életed részei. Adjunk hálát értük, csak úgy… mindennap.
