Hogy vagyok én?

Egészen sokáig gondolkoztam azon, hogy ha a kapcsolataink témakörben szeretnék írni, miről lehetne? Annyira kézenfekvő a párkapcsolatokról, családi helyzetekről vagy a barátokkal töltött időről írni. Aztán egyszer csak belém csapott a felismerés – milyen is a kapcsolatunk saját magunkkal?

Tisztában vagyok vele, hogy egocentrikus világban élünk, és emiatt nagyon is sokszor olvasunk arról, hogy törődjünk magunkkal, vegyük magunkat első helyre, hiszen megérdemeljük, ráadásul, ha mi nem teszünk így, más se fog. Én nem erről szeretnék írni nektek, márcsak azért sem, mert ezzel így nem értek egyet; ugyanis a nagy önérvényesítésben, ahol a cél az, hogy én legyek a legmagasabb helyen, én keressek a legjobban, ne érezzek együttérzést a másik felé, mert az veszélyes, valójában nem törődünk magunkkal. Nem beszélgetünk magunkkal, nem vagyunk csendben, nem figyelünk. Csupán a felszínt kapargatjuk, és a valóban fontos belső vágyainkat ilyen-olyan azonnali jutalmakkal, szerzeményekkel elégítjük ki. Mindez persze csupán látszat.

Elmegyünk wellness hétvégékre, gourmet ételeket eszünk, kezelésekre járunk, hogy formában tartsuk magunkat. És mégis, mikor voltál utoljára csendben legalább egy órát, amikor befelé figyelsz, és felteszed a kérdést magadnak: hogy vagyok? És ami még fontosabb: mikor hallgattad meg utoljára a választ? Mikor beszélgettél igazán őszintén magaddal utoljára, mikor ástál mélyre? A kérdésre jön a válasz, a hallgatásban pedig ott a megoldás. Tudjuk mi aktívan hallgatni önmagunkat?

Hiszem azt, hogy minden belőlünk indul ki. Ugyanígy hiszem, hogy a Biblia nem véletlen fogalmaz így: 

Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, és teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez: Szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.

Márk 12:30-31

Azt gondolom, hogy mostanában félve vesszük elő ezt az igét. Tartunk attól, hogy a már amúgy is önmaguk körül forgó emberek még inkább megerősödnek abban, hogy ők a világ közepe. Holott ez a második parancsolat, tehát nyilván oka van annak, hogy belekerült a Bibliába, ráadásul ilyen előkelő helyre. Azt sem hiszem, hogy régen kevesebb önimádó ember élt volna, de Isten mégis úgy gondolta, fontos, hogy ezzel tisztába kerüljünk. Ha úgy képzeljük el ezt az igeszakaszt, mint egy fát, akkor Isten a gyökérzet: Ő az, ami megtart minket. Teljes szívünkkel, elménkkel, feltétel nélkül kell Őt szeretnünk. Ő pedig egyéb feltétel nélkül, elfogadással gondoz minket, folyamatosan küldi az éltető szeretetet. A törzse a fának mi magunk vagyunk. Úgy kell szeretnünk másokat, mint saját magunkat. Hogyan szerethetnénk bárkit, ha önmagunkkal nem vagyunk kibékülve? Hogyan tudok megitatni másokat, ha én magam is szomjazom? 

Mit jelent a szeretet?

Szeretni nekem annyi, mint feltétel nélkül adni, gondoskodni, meghallgatni, segíteni, amiben csak tudok. A szeretet tiszteletet is jelent. Megbecsülést. Örömöt lelni abban, ha kedveskedem a másiknak. Vagyis az ige nem azt mondja, hogy én legyek magamnak a világ közepe. Ó, nem! Az Isten. Imádni – egyedül őt lehet. Viszont szeretnem kell magam. Tisztelnem, elfogadnom, törődnöm, gondoznom, hallgatnom kell saját magamat!

Tudjuk-e ilyen módon szeretni a másikat akkor, ha saját magunknak nem adjuk meg ugyanígy mindezt? Én saját tapasztalatomból – és az igére támaszkodva is – úgy gondolom, hogy nem. Ebben a túlfeszített, rohanó életben, amit magunkra kényszerítünk, fokozottan fontos az, hogy tudatosan figyeljünk magunkra. Ha a fentebbi kérdéseket őszintén végiggondolod, mik a válaszaid? Mikor beszélgettem utoljára magammal arról, hogy hogy érzem magam, mik a vágyaim, mik tesznek boldoggá és mik szomorítanak el? Mikor mondtam ki tudatosan azt, hogy most nem vagyok jól. Mikor hallgattam utoljára arra, amit a szervezetem kért tőlem? Mikor engedtem meg utoljára magamnak azt, hogy a takarítás helyett inkább pihenjek, mert majd’ összeesek? Hogy az edzés helyett bekuckózzak, mert semmi kedvem kimenni, csak olvasni egy jót?

Kérlek, ne érts félre: nem azt akarom, hogy a kötelességeinket folyton rázzuk le, vagy ne törődjünk az egészségünkkel. Épp ellenkezőleg! Csupán sokszor saját magamon is azt a gondolkodásmódot veszem észre, hogy “Na, még ezt meg azt megcsinálom, és akkor letudva a dolog”, de közben könyörög a testem a lassításért, amit nem adok meg neki. Fontosnak tartom a sportolást (főleg, hogy legtöbbünk ülőmunkát végez), de nem jó két végén égetni a gyertyát. Néha engedékenynek kell lennünk magunkkal.

Hadd meséljek el egy anekdotát így megvilágítva, pontosan mire is gondolok. Épp csak elkezdödött az idei év, és elméletileg nagyon kipihenten vetettük bele magunkat a munkába a férjemmel január 2-án. Ez a lelkesedés és kisimultság aznap még valóban tartott is, őszintén úgy éreztem, hogy meg fogom váltani az egész világot. Aztán január 3-ra ez az érzés hirtelen gyorsasággal elmúlt, és mire hazaértünk, konkrétan mind a ketten olyan szinten kimerültek voltunk, hogy igazi kegyelemnek éltem meg azt, hogy egyáltalán épségben hazavezettünk, és nem aludtunk el. Délután négy óra lehetett, mire megérkeztünk, és fel is vetődött bennünk, hogy még egészen világos van, milyen jó volna elmenni futni egyet. Egymásra néztünk, és láttuk a másikon is, mennyire megfáradt – aztán persze be is vallottuk egymásnak, hogy a minden porcikánk tiltakozik az ellen, hogy bárhová menjünk, egyedül egy óriási alvásra vágyunk. Így is tettünk, másnap pedig egészen aktívak tudtunk lenni.

Ezután az eset után igyekszem nagyon tudatosan figyelni, mire van igényem. Nagyon szeretem, ha a hétvégét tiszta, illatos otthonunkban tudom tölteni, közben viszont fontos az, hogy mit kér a testem. Azt gondolom, hogy a tudatosság egyik nagyon fontos eleme az elfogadás. Ennek mentén elfogadom azt, hogy mind a ketten legalább tizenkét órát vagyunk távol, ebből legalább két órát utazással töltünk, hétfőtől péntekig pedig hajnali öt órakor kelünk. Így aztán megengedhetjük magunknak azt, hogy szombaton akkor keljünk, amikor jól esik, és ha ezután azt érezzük, hogy semmi kedvünk főzni, takarítani, akkor ezt elfogadjam. Ráér később is. Sőt, azt is kibírjuk, ha ezen a hétvégén elmarad a takarítás vagy a mosás.

Ugyanez a helyzet a lelkünkkel is. Mindenki másként tud elmerülni magában, de muszáj magunkkal beszélgetnünk, folyton újra megismerni magunkat, hiszen folyton változunk. Nálunk jobban senki sem fogja tudni a vágyainkat, törekvéseinket, szomorúságainkat – de az önmagunkkal folytatott kommunikáció nélkül ez nem fog menni. Nem fogunk megoldást találni a bajainkra, fájdalmainkra, ha nem hallgatunk magunkra. S ha már itt tartunk: szoktad-e magad dicsérni? Mikor, milyen módon? Ha nem, miért nem? Legtöbbször inkább leszidjuk, megrójuk saját magunkat, fennhangon kimondjuk, hogy “Ezt jól elszúrtad, te hülye!”, vagy akár ennél rondábbakat is, a tükör előtt állva pedig kíméletlenül közüljük magunkkal, hogy borzalmasan nézünk ki. Miért? Tudom, vannak a rossz napok, amikor igazán semmi nem áll jól vagy tényleg mindent elejtünk, elrontunk. De mi van azokkal a napokkal, amikor minden remekül sikerül, amikor egy nehéz feladatot sikeresen megoldunk, amikor gyönyörűnek látjuk magunkat? Akkor miért nem dicsérjük hangosan magunkat?

Biztatni szeretnélek téged, aki most ezt olvasod, hogy tölts magaddal időt. Merj kérdéseket feltenni és válaszokat adni, ismerd meg magad, mert ha saját magad félelem nélkül tudod hallgatni és felfedezni, akkor tudod majd igazán szeretni embertársaidat is. És ne feledd: mondj magadnak szépeket, akkor is, amikor rossz napod van! Sokkal elviselhetőbb lesz.

Szóval: hogy vagyok én ma?

Halmi-Juhász Ágnes







Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..