Itt a tavasz, amelyet már a rómaiak is Floralia, a virágzás ünnepeként tiszteltek. Legkedvesebbek virágaink: nárciszok, tulipánok, jácintok, krókuszok nyílnak sorban, hogy illatukkal megédesítsék a napjainkat. Kislánykorom óta kedvenc évszakomnak számított a tavasz, és mélyen egyet tudok érteni Thomas Mann szavaival: „a halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe.” A tél elmúló, hideg, sötét hangulata után ugyanis a tavasz elhozza a várva várt életet, megújulást, a kikelet első meleg napfényes szirmait. A természet megannyi ilyen szimbolikával bír: láthatjuk, ahogy a bábokból, a tetszhalott állapotból áradó, színes szárnyú pillangók repülnek ki, ahogy kopár, magányos fák ágain felbukkannak az első rügyek. Mégis talán a legszemléletesebb példa a sarkkörök mentén elterülő tundra övezet: a hosszú hónapokig tartó tél, a mindent elborító zuzmók és mohák után gombák módjára virágba boruló táj képe.
Megújulás. Új erő. Frissesség. Kezdetek, lehetőségek, bimbózó kapcsolatok, lángra gyúlt tervek időszaka. A legszebb az egészben, hogy Istentől van bennünk ez a vágy. Ézsaiás próféta szavaival[1] mutatja meg nekünk az Atya, hogy milyen megújulást is tervezett az övéinek. Nem múló, örök örömöt a szegények és nélkülözők szívébe. Szabadulást a megkötözötteknek, a bűnök, a nehézségek, az emésztetlen bánat és a régi sebek foglyainak. Vigaszt a gyászolóknak Szelleme által, a gyász fájdalma helyett öröm kenetét. A hamuvá vált reményeink helyébe ékességet, hogy felépítse kettétört karrierünket, megtört szívünket leheletével gyógyítsa meg és kiüresedett kapcsolatainkat állítsa helyre. Múltunk terheitől, jelenünk próbáitól és bizonytalannak tűnő jövőnktől csüggedt lelkünket felöltözteti a dicsőség palástjával, kettős áldást véve az elszenvedett sérelmekért. Mert Ő és a vele kötött szövetségünk az az állandó pont az életünkben, amelyből minden élet fakad: „az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit.”
Fáradtság és kialvatlanság. Elégedetlenség, kiúttalanság. Nélkülözések, hiányok. Napi küzdelmek egy őszinte mosoly nélkül. Sercegő magány. Bárhol is ér idén ez a tavasz, az otthonodban hetek óta bezárkózva vagy maszkban helytállva a frontvonalon, tudd, hogy Isten nem változott és Ő ugyanaz. A világ viharai, a betegségek és az anyagi összeomlások erősen sugalmazzák felénk azt, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás és sodródunk. Itt van az az idő, amikor az első és legfontosabb kapcsolatunkban van szükségünk megújulásra: Istennel. Hogy újra Ő legyen az Úr az életünk minden területén, hiszen nem magunkéi vagyunk és nem magunknak élünk. Bízhatunk abban, hogy nincs nála változásnak árnyéka és minden hajszálunkat számon tartja.
Az ószövetségi próféciák betöltőjeként Jézus Krisztusban elérhetővé váltak az ígéretek számunkra, általa általmentünk a halálból az életbe, halála életünk bölcsője lett. A belsőnk napról napra megújul,[2] és Pál apostol arra buzdít, hogy gondolatainkat is újítsuk meg.[3] Tartsuk szemünket az égieken és ne feledjük az ígéreteket. Bármivel is nézünk szembe, az idő szabott. Ne félj, te föld! Örülj és vigadozz, mert nagy dolgokat cselekszik az Úr! És kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkre tett a szöcske, a cserebogár és a hernyó és a sáska; az én nagy seregem, amelyet reátok küldöttem.[4]
„Szállj, szállj, felhő, pamacsos, hullj le, te zápor, aranyos, hullj le, te zápor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból.”- olvashatjuk Nemes Nagy Ágnes versében. Mossa el a korai és késői eső az aggodalmainkat, kérjünk abból a vízből inni, hogy ne szomjúhozzunk meg újra. Tárjuk ki kezeinket, és hagyjuk, hogy megtöltsék. Sétáljunk egyet a kertben vagy a közelben és adjunk hálát a csiripelő madarakért, a napfényért, a szeretteinkért. Suttogjuk el a lobogó mécses fénye mellett imáinkat. Mert lesz ideje a nevetésnek, az örömnek, a gyógyulásnak és a megvarrásnak.
Ökrös Tünde
Vendégíró
[1] Ézsaiás 61,1-11 [2] 2Kor 4,16 [3] Róma 12,2 [4] Joel 2. fejezet
