Nap: 2020.04.05.

Frissen nyírt fű, üde zöld levelek, pattanó rügyek, madárfütty reggel, hosszan tartó nyújtózkodás az első reggeli napfényben. Ismerős? Vannak dolgok, amik nem változnak! Azaz, hogy folyton változnak, de mégis van bennük állandóság, ennek köszönhetően biztonság. Napról napra mindenkit érintő változásokon megyünk keresztül, ami megterhelő, bizonytalan, általunk nem kontrollálható. Egy kicsit felfordult a világ és vele együtt legtöbbünknek az élete. Mégis, kinézek az ablakon és a természet feltartóztathatatlanul teszi a dolgát. Ez biztos, mintha a természet nem ismerné a változatlan állapotokat, valami mindig történik, hol láthatóan, hol láthatatlanul. A természet igazsága lenne, hogy ami nem növekszik, nem képes állandóan megújulni, az meg is hal? 

Ahogy most elrévedek, kinézek az ablakon, a gyerekkoromat látom: a játék hevétől kipirosodott arcok, a nap utolsó simogató sugarai a szemekben megcsillannak, és egy kacagó hang mondja: szobrocskáim, szobrocskáim, változzatok akármivé. 1, 2, 3… Biztosan elmagyarázták nekünk, hogy ezzel a játékkal fejleszteni fogjuk a kreativitást, a mozgáskultúrát, a szociális kapcsolódást…! Legalábbis felnőtt fejjel így gondolkoznánk. Pedig mi csak szerettünk játszani, a lényeg az volt, hogy jól érezzük magunkat és a fejlődés így is megtörtént bennünk. Viszont nem tudtunk olyat mutatni a játékban, ami már ne lett volna bennünk. Csak annyi történt, hogy felismertük a szabadságunkat, hogy most akármivé válhatunk anélkül, hogy elveszítenénk saját magunkat. Micsoda teremtő erő van a játékban!

Játsszunk olyat, hogy valamiben változni szeretnénk, mint a szobros játékban, valami képére szeretnénk változni! Szóval először is kell egy cél. Aztán elképzeljük, hogy milyen lesz majd az a megújult állapot, kielemezzük, hogy milyenek vagyunk ott. Pontos leírást készítünk, majd megvizsgáljuk, hol tartunk most, és kisebb lépcsőkre bontjuk azt, hogy mennyi mindenben kell még fejlődnünk. Ezt szépen lassan elkezdjük gyakorlatba ültetni. (Ez valószínűleg nem kell, mert teljesen érthető magában is a példa: Én egy oroszlán szeretnék lenni, az oroszlánnak négy lába van, általában a földön jár, nagy sörénye van és félelmetes fogaival éri el azt, amit szeretne. Akkor négykézlábra kell ereszkednem, az egyik kezemmel imitálom a sörényem, a másik kezemmel a földön állva félelmetes vicsorításba kell kezdenem.) Ehhez már mernem kell képzelni, vágyni valamire, beleengedni magam teljesen, hinni, hogy a másik ki akarja majd találni, hogy mivé váltam. És szükséges hozzá idő, amíg ez mások számára is láthatóvá válik. Nem, nem lehet „csak ennyi”, hiányérzetem maradt akárhányszor gondolom végig, hiszen ez a leírás száraz, nem játékos, hiányzik belőle az a plusz, ami miatt az egész életre kel. Nem lépések kellenek hozzá, hanem valami teljesen más.

„Csak az ártatlanok, nevezetesen a gyermekek, vagy akik a bűntől megszabadultak, nevezetesen Isten által szeretettek képesek játszani…” Nem csoda, hogy ezt nem tudtam megfogalmazni, hiszen a gyermeki lényeglátásom megkopott. Valaha tudtam, hogy a legfontosabb igazán egyszerű: szeretetből fakadjon a játék, a változás. A szeretetben biztonság van: ha nem is sikerül úgy, ahogy eltervezted, akkor sem nevetlek ki. A szeretetben elfogadás van: felőlem orrszarvú, szobanövény, vasaló vagy repülő is lehetsz. Az Isten szeretetében feltétel nélküliség van: nem kell tökéletes oroszlánnak lenned, nem kell a legjobbnak, leggyorsabbnak, legnagyobbnak. A szeretetben szabadság van: hogy az legyél, aki leginkább te vagy abban a pillanatban. Nem csodás ebben megpihenni, azzal együtt, hogy tudjuk: „Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” Mi lenne, ha megengednénk magunknak, hogy elképzeljük és átéljük, hogy Isten repesve örül nekünk úgy, ahogy elé megyünk, pontosan annak, ahogy ott állunk előtte, mert Ő annak örül, hogy vagyunk, hogy ott vagyunk. Majd a szeretete által megújít, ami számomra azt jelenti, hogy képessé tesz arra, hogy belülről valamiben növekedjünk. És itt még nincs vége, mert amikor még mindig ott állunk előtte már megújulva, Ő ránk néz és ujjongva örül ennek. És hiszem, hogy nem azért örül, mert fejlődtünk, mert többek lettünk, hanem azért, mert még inkább olyanná váltunk, akit Ő már akkor is látott Maga előtt, amikor kigondolt minket. És pont ez a szeretetének a szabadsága, hogy nem a teljesítményeden vagy törekvéseden alapul ez a fajta megújulás, változás, hanem Rajta! Mi kérhetjük és engedhetjük, hogy az Ő tökéletes szeretete által történjen valódi változás, ami talán rajtunk múlhat az, hogy észrevegyük és értékeljük azokat. 

Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.

2 Korinthus 4,16

A Duna-parton feküdtem a fűben és néztem ezt a nagy fát. Valami furcsa volt benne, tudom, hogy még nem várhatom el, hogy levelei legyenek, de akkor sem stimmelt valami. Aztán észrevettem, volt egy nagy ága (későbbiekben észrevettem, hogy több is), ami elhalt. A kontraszt volt szembetűnő a rügyező, zöldet hozó és a száraz, majdhogynem fekete ág között. 

A növények metszése jutott eszembe, képzeletben néztem is, meddig kellene visszavágni az ágat. Meglepődtem, mikor szinte a törzséig le tudtam vezetni az elhalt részt. ‘Ejha- jegyeztem meg magamban -, ezt nagyon mélyen le kellene vágni.’ Emlékszem arra is, mikor Édesapámmal metszettük otthon a rózsákat, és mutatta, hogy meddig kell visszametszeni. Drasztikusnak éreztem, kegyetlennek, hogy most ennyire – úgymond – meg kell csonkítani. De mégis megtettem, fájó szívvel is, de visszametszettem, reménnyel a szívemben, hogy így még több virágot fog hozni. Valahogy ez a két kép juttatott el addig a kérdésig, amivel Istenhez sóhajtottam. ‘Atyám, az én életemben mi az, amit vissza kell vágni? Mi az, ami már elhalt, már nem kellene cipelnem, de még mindig ott van?’

Hagyom-e igazán az Úrnak, hogy visszametssze az életem területeit, még ha ez veszteséggel is jár? Hagyom-e, hogy teljesen tőből, tehát a szívemből, szakítsa ki azokat a dolgokat, amik már nem kellenek oda? Hiszem-e, hogy lesz növekedés így is? Hiszem-e, hogy így is lehet élni? Hiszem-e, hogy új szívet ad nekem, ahogy ígérte? 

“Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezésem szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ezékiel 36,26-27)

Ez a vágyam a mai napon, hogy Isten vegye ki az életemből azokat a hajtásokat, amik halottak, vadhajtások vagy azt akadályozzák, hogy gyümölcsöt teremjek. Tegye ezt úgy, hogy a szívemből szakítja ki ezeket, mert új szívre vágyok. 

Nagyszüleimtől tanult ének volt, amivel Istenhez fordultam kérésemmel, egyedül voltam és hangosan énekeltem (van azért jó oldala is a karanténnak): 

Új szívet adj, Uram, énnekem,
Új szívet adj, én Istenem,
Amely csupán csak Teérted ég,
S Véled jár szüntelen,
Csak Véled szüntelen!

Nyájas, vidám, szelíd, jó szívet,
Mely, Jézusom, Te lakhelyed,
Hol egyedül a Te hangod szól,
Mely Véled van tele,
Csak Véled van tele!

Jézus, a Te gyógyító kezed
Megfogta már a szívemet,
S én is tudom, bűntelen leszek
Majd Nálad odafönn,
A Mennyben odafönn.
Szöveg: Vargha Tamás 

Az Ige megújító erővel bír. Ez igaz, tapasztaltam is; de mi van akkor, amikor teljesen hidegen hagy, vagy megérint, de úgy ennyi és nincs tovább? A magvető példázata  nekem négy állapotról beszél. Arról a négy különböző állapotról, ahogyan Isten Igéjét fogadhatom. 

Először nézzük meg az útfélre hullott magot, ami arról szól, amikor nem fog meg az Ige. Amikor nem értem azt. Bezárom az elmém és a lelkem, nem hagyok még lehetőséget se arra, hogy az Ige növekedjen. Gondoljunk csak bele, hogy hány igehirdetést hallottunk már, és abból mennyi az, ami meg is maradt? Lehet ez az állapot akár hitbeli állásfoglalásunk miatt is. Tapasztalhatjuk ezt akár akkor is, amikor valakire eleve nem szívesen figyelünk, bezárunk a szavai előtt minden ajtót, mert megvan a véleményünk róla, vagy más az, amit megszoktunk. Könnyű abba a hibába esni, hogy az igehirdető személyét nézzük, és nem azt, amit mond. Az útfélre vetett mag Istennek a figyelmetlen hallgató szívébe hulló Igéjét példázza. Azt a szívet, amiben a lelki képességek megbénultak. Amikor nem ébredünk rá, hogy az Ige nekünk szól. És ahogy a madarak lesik, hogy mikor kaphatják fel az útfélre esett magot, a Sátán is készenlétben vár, hogy kikapja Isten igazságának magvát az ember lelkéből. Ebben az állapotban még az is lehet, hogy fizikailag mindent megteszünk: felnyitjuk a Bibliát, összekulcsoljuk a kezünket…, de elménket és szívünket is bezárva könnyen eljuthatunk oda, hogy nem szól az Ige, ami – valljuk be – keresztyén körökben forogva elég kellemetlen tud lenni.  

Ennél már csak az rosszabb, amikor kényszeredetten mégis úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Erről a helyzetről beszél egy kedves, gyerekeknek szóló történet, amiben egy császár utód nélkül maradt, így öregségében rájött, hogy ideje gondoskodni a trónörököséről. Minden fiatalnak ad egy-egy magot, és egy év múlva várja őket, hogy megmutassák, mi lett belőlük. Jöttek is mindenféle erős, szép, tarka növénnyel. Egyetlen fiú volt csupán, aki üres cseréppel érkezett, az őrök be se akarták engedni, de a király megörült. Megvan, ő lesz a trónörökös! Mert minden magot, amit adtam, leforráztam, egyedül ez a fiú volt őszinte, és jött el az üres edénnyel. Szeretem ezt a mesét, mert sok mindent tanít. Most például azt tanította nekem, hogy Isten elé mehetek üresen is, elveszve is. Bevallhatom neki, hogy ez most nem kelt ki, nem megy, küzdök, de nincs semmi. Higgyétek el, mert tapasztaltam: itt még nincs mindennek vége, csak merj üresen is elé menni, keresni az Ő szavát!

Aztán a mag eshetett olyan földbe is, aminél csak néhány centiméter a földréteg, de alatta nagy sziklaterület húzódik. Mihez kezdhet itt? Hamar kihajt a napsütés és meleg miatt, viszont, ha növekedésnek indul és gyökere lejjebb ér a földben, ott nem talál nedvességet és elsorvad. Ebben az állapotban jellemző, hogy a szívem mélyén ott vannak az Istentől jövő helyes vágyak, a jóra való törekvések, de az alatt húzódik valami legyűrhetetlen önző rossz is. A köves talajba hullott mag nem juthat elég mélyre. Csupán felszínes hallgatókká válunk ilyen esetekben. Ilyenkor nem szoktunk gondolkodni, elmulasztjuk átrágni magunkat a dolgokon. Ebben az állapotban leginkább az új dolgok azok, amik hatással vannak az elmére. Látszólag rajonghatok, lelkesedhetek az ige szavaiért, de ha nehezedik a helyzet, akkor a rajongás tovaszáll. A forró nyári napsütés, ami erősíti és érleli a gabonaszemet, elpusztít minden növényt, aminek nincs mélyen a gyökere. Ha nincs meg a gyökér, akkor csak ideig való minden előbbi, és ha ellenvetés, megmosolygás, hátrasorolás vagy ellentétek támadnak az Ige miatt, azt azonnali megbotránkozás követi. Sokszor jó az evangélium, hogy megmeneküljünk szenvedéseinktől, egy ideig örvendezünk, de a kísértések között elbukunk. Életünk gyökeres megváltoztatása néha túl sok erőfeszítésbe kerül. Könnyebb lenne, ha Isten igazodna az én vágyaimhoz, nem én az Ő szavához, ha minden az én igényeim, érzéseim szerint alakulna, viszont hívő emberként az Igével nem tehetem meg, hogy először térde hajlok, érzelmes reakciókat produkálok, de nem gondolkodom. Ám nem élhetek csupán érzelmi hullámhosszon. A pusztán érzelmi alapokon nyugvó rajongó hit nem lesz mély és átgondolt, hanem inkább elhaló tűz.

A harmadik esetben, amikor a magvető hinti a magot, van, hogy a termőföld meglehetősen tisztának tűnik, de a földben benne vannak a gyökerei mindenféle gaznak, szabadon termő növénynek. Ezek arra várnak, hogy kihajtsanak. Gyerekkoromban otthon rengeteget kertészkedünk, így tapasztalatból tudom, hogy ha egy gyomnövény kihajt, az képes elnyomni a jó termést. Hiába vágjuk ki, annál erősebben burjánzik újjá, egészen addig, amíg gyökerestől ki nem tépjük. A példázatban a jó mag egyszerre nőtt a rosszal, de a gyomnövény olyan erős volt, hogy elnyomta azt. A tövisek közé hullott mag arról beszél, amikor a sokféle érdeklődés között Isten Igéje nem tud kibontakozni. Pedig elmondhatjuk az életünkről, hogy általában minden zsúfolt és gyors. Könnyen válunk túl elfoglalttá ahhoz, hogy imádkozzunk, s nem feltétlen negatív ügyek tehetnek erről. Belebonyolódunk mindenféle karitatív tevékenységbe, munkába, és nem marad időnk Istenre, vagy a vele kapcsolatos dolgainkra. Mindenféle elfoglaltság miatt túlságosan fáradtak vagyunk bármi máson gondolkodni, ilyenkor egy idő után száműzzük az életünkből a Bibliát és az imádságot. Lehet, hogy sokat gondolunk rá, mégis valahogy háttérbe szorul a hétköznapi gondjaink mellett. Ugye, ez nem csak velem esett már meg? Ezeket a „töviseket” nagyon nehéz eltávolítani, gyökeres változtatásokra van szükség.

És végül elérkeztünk a negyedik állapothoz, amikor halljuk az evangéliumot, szívünkbe fogadjuk, és életünket is ahhoz igazítva folytatjuk. A példázatban ez a jó föld, ami mély, tiszta és puha. A mag képes utat fúrni magának, képes nedvességet találni, és így szabadon nőni, gazdag termést hozni. Ennek az igebefogadásnak több feltétele is van: nyitott elmével és engedelmes szívvel kell találkoznia. Itt már nem Istent és az Ő szavát akarom magamhoz igazítani, nem kérem, hogy változtasson a körülményeimen, hanem engedem, hogy engem igazítson magához. Lehet, hogy a körülmények nem változnak, de a szívem igen. Olyan ez, mint egy nézőpontváltás. Számomra ez a nagybetűs MEGÚJULÁS, ami után meggazdagodik az életem. Lehet, hogy az életem látszólag ugyanolyan, mégis teljesen más lesz az Igével való találkozás után. Végzem az addigi feladatomat, mégis örömtelibb, gazdagabb vagyok. Gazdagabb, ami áldás lesz magam és mások számára. Kívánom, hogy te is tapasztald meg az Ige, legfőképpen a testté lett Ige megújító erejét! 

Itt a tavasz, amelyet már a rómaiak is Floralia, a virágzás ünnepeként tiszteltek. Legkedvesebbek virágaink: nárciszok, tulipánok, jácintok, krókuszok nyílnak sorban, hogy illatukkal megédesítsék a napjainkat. Kislánykorom óta kedvenc évszakomnak számított a tavasz, és mélyen egyet tudok érteni Thomas Mann szavaival: „a halál tiszteletre méltó, mint az élet bölcsője, mint a megújulás anyaméhe.” A tél elmúló, hideg, sötét hangulata után ugyanis a tavasz elhozza a várva várt életet, megújulást, a kikelet első meleg napfényes szirmait. A természet megannyi ilyen szimbolikával bír: láthatjuk, ahogy a bábokból, a tetszhalott állapotból áradó, színes szárnyú pillangók repülnek ki, ahogy kopár, magányos fák ágain felbukkannak az első rügyek. Mégis talán a legszemléletesebb példa a sarkkörök mentén elterülő tundra övezet: a hosszú hónapokig tartó tél, a mindent elborító zuzmók és mohák után gombák módjára virágba boruló táj képe.

Megújulás. Új erő. Frissesség. Kezdetek, lehetőségek, bimbózó kapcsolatok, lángra gyúlt tervek időszaka. A legszebb az egészben, hogy Istentől van bennünk ez a vágy. Ézsaiás próféta szavaival[1] mutatja meg nekünk az Atya, hogy milyen megújulást is tervezett az övéinek. Nem múló, örök örömöt a szegények és nélkülözők szívébe. Szabadulást a megkötözötteknek, a bűnök, a nehézségek, az emésztetlen bánat és a régi sebek foglyainak. Vigaszt a gyászolóknak Szelleme által, a gyász fájdalma helyett öröm kenetét. A hamuvá vált reményeink helyébe ékességet, hogy felépítse kettétört karrierünket, megtört szívünket leheletével gyógyítsa meg és kiüresedett kapcsolatainkat állítsa helyre. Múltunk terheitől, jelenünk próbáitól és bizonytalannak tűnő jövőnktől csüggedt lelkünket felöltözteti a dicsőség palástjával, kettős áldást véve az elszenvedett sérelmekért. Mert Ő és a vele kötött szövetségünk az az állandó pont az életünkben, amelyből minden élet fakad: „az üdvnek ruháival öltöztetett fel engem, az igazság palástjával vett engemet körül, mint vőlegény, aki pap módon ékíti fel magát, és mint menyasszony, aki felrakja ékességeit.”

Fáradtság és kialvatlanság. Elégedetlenség, kiúttalanság. Nélkülözések, hiányok. Napi küzdelmek egy őszinte mosoly nélkül. Sercegő magány. Bárhol is ér idén ez a tavasz, az otthonodban hetek óta bezárkózva vagy maszkban helytállva a frontvonalon, tudd, hogy Isten nem változott és Ő ugyanaz. A világ viharai, a betegségek és az anyagi összeomlások erősen sugalmazzák felénk azt, hogy kicsúszott a kezünkből az irányítás és sodródunk. Itt van az az idő, amikor az első és legfontosabb kapcsolatunkban van szükségünk megújulásra: Istennel. Hogy újra Ő legyen az Úr az életünk minden területén, hiszen nem magunkéi vagyunk és nem magunknak élünk. Bízhatunk abban, hogy nincs nála változásnak árnyéka és minden hajszálunkat számon tartja.

Az ószövetségi próféciák betöltőjeként Jézus Krisztusban elérhetővé váltak az ígéretek számunkra, általa általmentünk a halálból az életbe, halála életünk bölcsője lett. A belsőnk napról napra megújul,[2] és Pál apostol arra buzdít, hogy gondolatainkat is újítsuk meg.[3] Tartsuk szemünket az égieken és ne feledjük az ígéreteket. Bármivel is nézünk szembe, az idő szabott. Ne félj, te föld! Örülj és vigadozz, mert nagy dolgokat cselekszik az Úr! És kipótolom néktek az esztendőket, amelyeket tönkre tett a szöcske, a cserebogár és a hernyó és a sáska; az én nagy seregem, amelyet reátok küldöttem.[4]

„Szállj, szállj, felhő, pamacsos, hullj le, te zápor, aranyos, hullj le, te zápor, égi virágpor, égen nyíló bodzavirágból.”- olvashatjuk Nemes Nagy Ágnes versében. Mossa el a korai és késői eső az aggodalmainkat, kérjünk abból a vízből inni, hogy ne szomjúhozzunk meg újra. Tárjuk ki kezeinket, és hagyjuk, hogy megtöltsék. Sétáljunk egyet a kertben vagy a közelben és adjunk hálát a csiripelő madarakért, a napfényért, a szeretteinkért. Suttogjuk el a lobogó mécses fénye mellett imáinkat. Mert lesz ideje a nevetésnek, az örömnek, a gyógyulásnak és a megvarrásnak.

Ökrös Tünde
Vendégíró

---

[1] Ézsaiás 61,1-11

[2] 2Kor 4,16

[3] Róma 12,2

[4] Joel 2. fejezet