Frissen nyírt fű, üde zöld levelek, pattanó rügyek, madárfütty reggel, hosszan tartó nyújtózkodás az első reggeli napfényben. Ismerős? Vannak dolgok, amik nem változnak! Azaz, hogy folyton változnak, de mégis van bennük állandóság, ennek köszönhetően biztonság. Napról napra mindenkit érintő változásokon megyünk keresztül, ami megterhelő, bizonytalan, általunk nem kontrollálható. Egy kicsit felfordult a világ és vele együtt legtöbbünknek az élete. Mégis, kinézek az ablakon és a természet feltartóztathatatlanul teszi a dolgát. Ez biztos, mintha a természet nem ismerné a változatlan állapotokat, valami mindig történik, hol láthatóan, hol láthatatlanul. A természet igazsága lenne, hogy ami nem növekszik, nem képes állandóan megújulni, az meg is hal?
Ahogy most elrévedek, kinézek az ablakon, a gyerekkoromat látom: a játék hevétől kipirosodott arcok, a nap utolsó simogató sugarai a szemekben megcsillannak, és egy kacagó hang mondja: szobrocskáim, szobrocskáim, változzatok akármivé. 1, 2, 3… Biztosan elmagyarázták nekünk, hogy ezzel a játékkal fejleszteni fogjuk a kreativitást, a mozgáskultúrát, a szociális kapcsolódást…! Legalábbis felnőtt fejjel így gondolkoznánk. Pedig mi csak szerettünk játszani, a lényeg az volt, hogy jól érezzük magunkat és a fejlődés így is megtörtént bennünk. Viszont nem tudtunk olyat mutatni a játékban, ami már ne lett volna bennünk. Csak annyi történt, hogy felismertük a szabadságunkat, hogy most akármivé válhatunk anélkül, hogy elveszítenénk saját magunkat. Micsoda teremtő erő van a játékban!
Játsszunk olyat, hogy valamiben változni szeretnénk, mint a szobros játékban, valami képére szeretnénk változni! Szóval először is kell egy cél. Aztán elképzeljük, hogy milyen lesz majd az a megújult állapot, kielemezzük, hogy milyenek vagyunk ott. Pontos leírást készítünk, majd megvizsgáljuk, hol tartunk most, és kisebb lépcsőkre bontjuk azt, hogy mennyi mindenben kell még fejlődnünk. Ezt szépen lassan elkezdjük gyakorlatba ültetni. (Ez valószínűleg nem kell, mert teljesen érthető magában is a példa: Én egy oroszlán szeretnék lenni, az oroszlánnak négy lába van, általában a földön jár, nagy sörénye van és félelmetes fogaival éri el azt, amit szeretne. Akkor négykézlábra kell ereszkednem, az egyik kezemmel imitálom a sörényem, a másik kezemmel a földön állva félelmetes vicsorításba kell kezdenem.) Ehhez már mernem kell képzelni, vágyni valamire, beleengedni magam teljesen, hinni, hogy a másik ki akarja majd találni, hogy mivé váltam. És szükséges hozzá idő, amíg ez mások számára is láthatóvá válik. Nem, nem lehet „csak ennyi”, hiányérzetem maradt akárhányszor gondolom végig, hiszen ez a leírás száraz, nem játékos, hiányzik belőle az a plusz, ami miatt az egész életre kel. Nem lépések kellenek hozzá, hanem valami teljesen más.
„Csak az ártatlanok, nevezetesen a gyermekek, vagy akik a bűntől megszabadultak, nevezetesen Isten által szeretettek képesek játszani…” Nem csoda, hogy ezt nem tudtam megfogalmazni, hiszen a gyermeki lényeglátásom megkopott. Valaha tudtam, hogy a legfontosabb igazán egyszerű: szeretetből fakadjon a játék, a változás. A szeretetben biztonság van: ha nem is sikerül úgy, ahogy eltervezted, akkor sem nevetlek ki. A szeretetben elfogadás van: felőlem orrszarvú, szobanövény, vasaló vagy repülő is lehetsz. Az Isten szeretetében feltétel nélküliség van: nem kell tökéletes oroszlánnak lenned, nem kell a legjobbnak, leggyorsabbnak, legnagyobbnak. A szeretetben szabadság van: hogy az legyél, aki leginkább te vagy abban a pillanatban. Nem csodás ebben megpihenni, azzal együtt, hogy tudjuk: „Repesve örül neked, megújít szeretetével, ujjongva örül neked.” Mi lenne, ha megengednénk magunknak, hogy elképzeljük és átéljük, hogy Isten repesve örül nekünk úgy, ahogy elé megyünk, pontosan annak, ahogy ott állunk előtte, mert Ő annak örül, hogy vagyunk, hogy ott vagyunk. Majd a szeretete által megújít, ami számomra azt jelenti, hogy képessé tesz arra, hogy belülről valamiben növekedjünk. És itt még nincs vége, mert amikor még mindig ott állunk előtte már megújulva, Ő ránk néz és ujjongva örül ennek. És hiszem, hogy nem azért örül, mert fejlődtünk, mert többek lettünk, hanem azért, mert még inkább olyanná váltunk, akit Ő már akkor is látott Maga előtt, amikor kigondolt minket. És pont ez a szeretetének a szabadsága, hogy nem a teljesítményeden vagy törekvéseden alapul ez a fajta megújulás, változás, hanem Rajta! Mi kérhetjük és engedhetjük, hogy az Ő tökéletes szeretete által történjen valódi változás, ami talán rajtunk múlhat az, hogy észrevegyük és értékeljük azokat.
Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra.
2 Korinthus 4,16
