A Duna-parton feküdtem a fűben és néztem ezt a nagy fát. Valami furcsa volt benne, tudom, hogy még nem várhatom el, hogy levelei legyenek, de akkor sem stimmelt valami. Aztán észrevettem, volt egy nagy ága (későbbiekben észrevettem, hogy több is), ami elhalt. A kontraszt volt szembetűnő a rügyező, zöldet hozó és a száraz, majdhogynem fekete ág között.
A növények metszése jutott eszembe, képzeletben néztem is, meddig kellene visszavágni az ágat. Meglepődtem, mikor szinte a törzséig le tudtam vezetni az elhalt részt. ‘Ejha- jegyeztem meg magamban -, ezt nagyon mélyen le kellene vágni.’ Emlékszem arra is, mikor Édesapámmal metszettük otthon a rózsákat, és mutatta, hogy meddig kell visszametszeni. Drasztikusnak éreztem, kegyetlennek, hogy most ennyire – úgymond – meg kell csonkítani. De mégis megtettem, fájó szívvel is, de visszametszettem, reménnyel a szívemben, hogy így még több virágot fog hozni. Valahogy ez a két kép juttatott el addig a kérdésig, amivel Istenhez sóhajtottam. ‘Atyám, az én életemben mi az, amit vissza kell vágni? Mi az, ami már elhalt, már nem kellene cipelnem, de még mindig ott van?’
Hagyom-e igazán az Úrnak, hogy visszametssze az életem területeit, még ha ez veszteséggel is jár? Hagyom-e, hogy teljesen tőből, tehát a szívemből, szakítsa ki azokat a dolgokat, amik már nem kellenek oda? Hiszem-e, hogy lesz növekedés így is? Hiszem-e, hogy így is lehet élni? Hiszem-e, hogy új szívet ad nekem, ahogy ígérte?
“Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek: eltávolítom testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet adom belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezésem szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek.” (Ezékiel 36,26-27)
Ez a vágyam a mai napon, hogy Isten vegye ki az életemből azokat a hajtásokat, amik halottak, vadhajtások vagy azt akadályozzák, hogy gyümölcsöt teremjek. Tegye ezt úgy, hogy a szívemből szakítja ki ezeket, mert új szívre vágyok.
Nagyszüleimtől tanult ének volt, amivel Istenhez fordultam kérésemmel, egyedül voltam és hangosan énekeltem (van azért jó oldala is a karanténnak):
Új szívet adj, Uram, énnekem,
Új szívet adj, én Istenem,
Amely csupán csak Teérted ég,
S Véled jár szüntelen,
Csak Véled szüntelen!
Nyájas, vidám, szelíd, jó szívet,
Mely, Jézusom, Te lakhelyed,
Hol egyedül a Te hangod szól,
Mely Véled van tele,
Csak Véled van tele!
Jézus, a Te gyógyító kezed
Megfogta már a szívemet,
S én is tudom, bűntelen leszek
Majd Nálad odafönn,
A Mennyben odafönn.
Szöveg: Vargha Tamás
