Két fontos és gyakori jelenségről szeretnék ezúttal nektek írni. Ahogyan az előző cikkben előrevetítettem, folytatjuk a kapunyitási krízis cikksorozatot. A húszas éveinkben, kikerülve az egyetemről, ropogós diplomával a hónunk alatt, világmegváltó tervekkel a fejünkben rálépünk a pályakezdő álláskeresők útjára. Ez az út azonban napjainkban sokszor olyan hosszúra nyúlik, hogy a kezdeti lelkesedés és ambíciók szépen lassan kopni kezdenek. Ez a látszólagos egy helyben toporgás gyakran idézi elő vagy súlyosbítja a kapunyitási krízist. A másik sokakat érintő jelenség, ami szintén a legtöbb esetben erős szorongást és krízist idéz elő, az a már munkához jutott fiatalt megfullasztó érzés, hogy a munka, amit végez, egyáltalán nem hasonlít ahhoz a vágyott képhez, amit tanulmányai alatt dédelgetett magában, egyáltalán nem okoz neki örömet és rémisztő a gondolat, hogy ezentúl így kell élnie az életét.
Ahogyan próbáltam összeszedni a gondolataimat ehhez a cikkhez, számos saját élmény és ismerőseimtől hallott személyes tapasztalat jutott eszembe. Később pedig, ahogyan a szakirodalomban keresgéltem a pályakezdők munkavállalása körüli nehézségekre vonatkozóan napjainkban, érdekes volt számomra, hogy milyen pontosan megragadják a szakemberek ezt a jelenséget, „tényfeltárnak” és elemeznek, rávilágítanak a kritikus pontokra, mégis inkább szomorúságot éreztem az olvasottak miatt és nem a sorsközösségből fakadó erőt és reményt. Szvetelszky Zsuzsanna szerint számos szakember úgy látja, hogy a világtörténelemben ez az első generáció, amelynek nincsenek közösen képviselhető értékei és emlékei. De nem minden írás volt ilyen szemléletű és én ebben a cikkben szeretnék megint a pozitívumokra is fókuszálni. Ígérem, ha átrágjuk magunkat a nehéz gondolatokon, akkor a végén helyet kap a bíztatás és a változtatás lehetősége.
Az álláskeresés küzdelmei…
Keveseknek alakul olyan szerencsés módon az élete a felsőoktatási képzést elhagyva, hogy azonnal a képzettségüknek és érdeklődésüknek megfelelő munkát találnak. Megvan a hőn áhított papír, amiért annyit küzdöttünk, a szülők büszkék, mi egy hétig csak ünneplünk, és hirtelen nem tudjuk, mit is kezdjünk magunkkal. Néhány hetet adunk még magunknak, hiszen megérdemeljük és addig a gondolataink is letisztulnak. Aztán rávesszük magunkat, hogy a frissdiplomás CV-nket jól átgondoltan elküldjük néhány helyre. Eleinte nagyon kicsi azoknak az állásajánlatoknak a száma, amik minden szempontból megfelelőek, és ha találunk egyet, akkor hajlamosak vagyunk annyira beleélni magunkat, hogy már el is képzeljük, melyik úton fogunk reggelente menni a munkahelyre, hány hónap múlva fognak előreléptetni, milyen képeket és okos idézeteket fogunk kitenni az íróasztalunkra (ha lesz). Aztán ahogy napokig hiába várjuk a hívást, csalódottak leszünk. Ez újra és újra megtörténik és mi mindig kicsit józanabbak leszünk. Idővel már nem leszünk olyan válogatósak az álláslehetőségeket illetően.
Nő a szorongás, a bizonytalanság, a csalódottság. A létbizonytalanság és a munkanélküliség már nem is olyan távoli fogalmak. Aki otthon lakik, valamennyire szerencsésebb helyzetben van, hiszen a lakhatása miatt legalább nem kell aggódnia. A sikertelen jelentkezések komoly próba elé állítják az önértékelését és a valós énképét. Tari Annamária fogalmaz úgy, hogy önértékelés legyen a talpán, amelyik huzamosabb ideig bírja a környezet passzív és lényegében negatív hozzáállását, „ha jó vagyok, akkor miért nem kellek senkinek?” A verseny igazán komoly, ha a feszültség tovább már nem viselhető el, sok esetben a válasz egy kevésbé kívánatos, kevesebb szaktudást igénylő vagy kevesebbet fizető állás elvállalása. Ezt sok esetben megalkuvásnak érezhetjük. „Hát ezért küzdöttem, tanultam ennyit?”
Egy másik válasz lehet a kudarcra az önmagunkba fordulás, a saját képességeink leértékelése és a világ kiszámíthatatlanságának erősítése magunkban. Sajnos a tanult tehetetlenség nagyon veszélyes dolog. Egyre inkább passzív résztvevői leszünk a saját életünknek, a kontroll érzése folyamatosan csökken és az áldozat pozícióba csúszhatunk bele. Ezen pedig csak ront, ha olyan régi osztálytársak, csoporttársak posztjaival és képeivel találkozunk, akik látszólag álmaik életét élik és sikeresek a munkájukban.
Megoldásnak tűnhet ebben a helyzetben a külföldre költözés is, hiszen a létbizonytalanság megszűnéséért akár olyan árat is hajlandóak vagyunk fizetni, hogy jóval alacsonyabb színvonalú munkát végezzünk. Bármi legyen is a reakciónk erre a kiszámíthatatlan és bizonytalan álláskereső időszakra, ismét Tarit idézve, nagyon fontos, hogy megőrizzük a helyes énképünket és képesek legyünk tudatosítani magunkban az értékeinket és kompetenciáinkat csakúgy, mint hiányosságainkat és elfogadni azt, ha egy lehetőségnek még nem jött el az ideje. Ehhez nagyon sok tudatosságra és őszinteségre van szükségünk magunkkal szemben. Fontosnak gondolom a bölcsességért való imádkozást; nagyon nehéz megítélni, hogy mi az az időszak, amíg megengedhetjük magunknak, hogy egy számunkra kedves álláslehetőségre várjunk, nemet mondva a nem elég jókra, illetve hogy mikor jön el az a pont, ahol egy későbbi előrelépés reményében el kell fogadnunk egy kevésbé kívánatos pozíciót. Az apró sikerélmények meglátására és a szeretteink bíztató szavaira nagyon nagy szükségünk van ebben a bizonytalan helyzetben. Igyekezzünk olyan emberekkel körülvenni magunkat és meghallgatni őket, akik esetleg már átéltek hasonló időszakot és hisznek bennünk és az értékeinkben.
Azt gondolom, hogy az erőtlenséget nyugodtan „megengedhetjük” magunknak. Igenis megvan az ideje a küzdelmeknek és az elfáradásnak és a sötét gondolatoknak az álláskeresés kudarcos útján. Meg kell állni időről-időre, számot vetni, erőt gyűjteni, hogy aztán tovább próbálkozhassunk. Ez az ígéret pedig ne hagyjon el minket: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az Úr -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” (Jeremiás 29,11)
Amikor nem vagyok a helyemen…
Lehet többeteket érint/érintett a második jelenség, amiről röviden szólni szeretnék. Tudom, hogy a környezetemben több barátom és ismerősöm is küzd ezzel. Tegyük fel, hogy kaptunk állást, lehet már több hónapja, éve is a cégnél, intézménynél dolgozunk, viszonylagos anyagi biztonságban, a munkatársakat is megszoktuk már. De minden hétköznap reggel gyomorgörccsel ébredünk, már a munkahely gondolatára is összeszorul a torkunk, de a legnyomasztóbb és legrémisztőbb mégis, amikor arra gondolunk, hogy mi van, ha nem vagyunk a helyünkön? Lehet, hogy rossz irányt választottunk és hiába volt az a sokévnyi tanulás, mert egyáltalán nem okoz örömet az a munka, amit végzünk… Nincs meg az a bizonyos „flow-érzés”! „De most már keresztet rá, túl késő ezen agyalni, talán majd a gyerekem valami nagyot visz véghez, ő majd megvalósítja magát!” Pillanatokra elhisszük, hogy valószínűleg ilyen a felnőtt lét, a szüleink se szerették a munkájukat, a lényeg a biztos anyagi megélhetés, aztán pedig a munkán kívüli életnek kell örülni. De mégse hagy nyugodni az érzés, hogy „én ennél többre is képes lennék és talán más területen jobban kamatoztathatnám a tehetségemet”.
Félreértés ne essék, én itt nem arról beszélek, hogy maga a munka világa és a diák szerep elhagyása a rémisztő tényező és nem is egy alapvető elégedetlen világképről, amikor képtelen vagyok meglátni az értéket a munkámban, hanem arról a nagyon mélyről jövő megérzésről, hogy nem vagyok a helyemen. Itt újra előjön az őszinteség és az önismeret. Nem vagyok képes elköteleződni, rémiszt a munka gondolata, szorongok az alacsony önértékelésem miatt a munkatársaim és a főnökeim előtt avagy tényleg arról van szó, hogy idegen szerepet kényszerítek magamra? És ha tényleg így van, akkor jön a nagy kérdés, hogy mi lenne az én igazi szerepem? „A legjobb barátnőm most iratkozott be cukrásztanfolyamra… Végülis én is szerettem mindig sütni, lehet, hogy ez az én utam is!… De hát igazából mindig volt egy olyan álmom, hogy legyen egy zenekarom. Talán elkezdhetnénk magánénekre járni és zenekart keresni… De az unokatestvérem meg abból él, hogy körbeutazza a világot és blogot ír, meg gyönyörű fényképeket készít. Lehet, hogy el kellene dobni mindent, venni egy túrazsákot aztán nekivágni a világnak… De…”
Egy bizonyos Adam Smiley Poswolsky nem rég írt egy könyvet Quaterlife Breakthrough (Kapunyitási áttörés) címmel, amiben leírja, hogy ő hogyan élte meg ezt az egzisztenciális krízist és hogyan vette a bátorságot, hogy lépéseket tegyen az álmai elérése felé. Szeretném megosztani veletek azt a három lépést, amit ő javasol arra az esetre, ha felismered, hogy nem vagy a helyeden.
- Vedd körül magad támogató emberekkel!
Egy ilyen nagy döntéshelyzetben nagyon fontos, hogy legyenek olyan emberek körülötted, akik józanul, téged ismerve, de hittel tudnak bíztatni a változás felé vezető úton. Nem irreális vágyakat táplálnak, de mégis merik elképzelni veled együtt a sokak számára lehetetlent.
- Találj olyan célt, ami SZÁMODRA értékes!
Ahelyett, hogy mások álmait kezded el élni, őszintén magadba kell nézni és bevallani, hogy mi az, ami a te életedben, a te számodra értékes út. Több mint két évtizednyi tapasztalatot hordozol magadban, és kell hogy legyen némi sejtésed arról, hogy mi az, amire te Istentől talentumot kaptál és milyen területen tudnál te hozzátenni valamit a világhoz. Mik azok a tevékenységek, amik igazán örömmel töltenek el és le tudod vetkőzni a szorongásaidat.
- Céltudatosan mozdulj előre!
Ez a lépés pedig arra vonatkozik, hogy amint az elhatározás megszületett, készíts terveket, konzultálj másokkal, szerezz információkat arról a területről amerre mozdulni szeretnél. Ez nem jelenti azt, hogy rögtön hagyd ott a munkahelyedet és dobj el mindent. Egy biztos állás nagy segítség lehet abban az időszakban, amikor terveket készítesz és új készségeket sajátítasz el.
Én hiszek abban, hogy kellő önismerettel és Istenre való odafigyeléssel megtalálhatjuk magunkban a választ arra a kérdésre, hogy hol van a helyünk. Különös módon pedig, ahogyan elkezded nyitott szívvel és elmével keresni ezeket a válaszokat, ajtók fognak megnyílni és olyan lehetőségeket fogsz meglátni, amiket addig nem észleltél.
Érzem, hogy a cikk végén a tudományos pszichológiától kicsit elkanyarodtunk egy kevésbé megfogható szemlélet felé, de ez rendben van, mert a pszichológia előtt is vannak rejtve maradó jelenségek. Így bíztatnálak Titeket arra, hogy váljatok nyitottá és keressétek bátran Isten Rátok vonatkozó tervét! A krízis és a megtorpanás továbbra sem kóros és rendellenes. Rémisztő. Igen. De számos lehetőséggel van tele és a fejlődéshez szükségünk van arra, hogy Isten néha lemetsszen néhány ágat rólunk, azért hogy gyümölcsöt teremjünk. Bátorság tehát!
B. L.
