Keresztyén, nő & feleség

Mint azt sajnos tudjuk és tapasztaljuk a teremtési rend felbomlott a bűneset során. Ha szétnézünk a világban, gyakran csalódottan kell szembesülnünk azzal, hogy sokan a saját gőgjüket, karrierjüket építik csupán. Bonhoeffer teológusként éppen ezért már azt mondja, hogy nincsenek teremtésbeli adottságok, csak megbízatások, azaz „mandátumok”, ahogyan ő fogalmazza. Ezeket a mandátumokat pedig azért kapjuk életünk különböző területein, hogy a teremtési rendeket megvalósíthassuk. A megbízatásokat Krisztus adja nekünk, és így válhatunk a Tőle kapott küldetések által Isten munkatársaivá. Hiszen mi magunk kevesek lennénk a küldetés betöltéséhez, ehhez nélkülözhetetlen társunk Isten. Sajnos manapság már sokak nem tartják értéknek a házasságot, az elköteleződést, de Bonhoeffer által felsorolt küldetéseink közé tartozik a házasság szeretetközössége is. Éppen ezért, ebben a hónapban három különböző életéveikben járó, és ebből fakadóan különböző házassági éveiben járó, keresztyén nőt és férjeiket kerestem fel, hogy meséljenek tapasztalataikról.

Tovább a cikkhez

Ruth – mi adja az irányt?

Ruth könvye 1. fejezet

Életünk sokszor olyannak tűnik, mint egy szövevényes, utak ezreivel tarkított térkép, amin néha igencsak nehéz eligazodni. Egy-egy útelágazásnál döntéshelyzetbe kerülünk. Merre tovább? Most akkor a szívünkre, vagy az eszünkre hallgassunk? Mi, vagy ki határozza meg, befolyásolja életünk menetét? Azt hiszem, korunk társadalma elég nehéz helyzetben van akkor, amikor igazán megbízható útjelző táblákat keres. Mert kicsit minden olyan képlékeny, olyan értékvesztett, olyan instant… Még a kapcsolataink is egymással, családdal, a barátokkal, Istennel. Pedig lehet, hogy ezek megbízható útjelző táblák lennének.

Tovább a cikkhez

Miért hagysz szenvedni Uram?

Hát igen. Valljuk be őszintén, sokszor felmerül bennünk vagy másokban; hinni akaró és nem akaró emberekben egyaránt a kérdés: Miért hagytad Uram, hogy ez történjen? Hiszen mindenható, szerető, gondoskodó, féltő az Isten, aki soha el nem múló szeretettel szereti az Ő gyermekeit, minket, az embereket. Miért hagyja akkor, hogy szörnyűségek történjenek személyes életünkben? A fájdalom, a kétségbeesés, a sokk, a tehetetlenség néha azt mondatja velünk, hogy az Úr hibája mindez.

Mert hagyta, engedte, hogy a veszteség és fájdalom minket is utolérjen. Hagyta, hogy mélységeken, nyomorúságokon és fájdalmakon menjünk keresztül…

Miért? Tényleg hagyta, engedte, talán Ő rendelte el így? Őszintén? Sajnos a választ nem tudom… de talán érzem…

Én személy szerint nagyon sok kételkedésen mentem keresztül. Szeretek nosztalgiázni, visszagondolni a múltra. Mint korábban is említettem, sajnos néha, különös „hobbiként” űzöm az önsajnálatot, és ilyen nosztalgikus pillanatok során,  vissza-vissza gondolok tragikusnak vélt életem néhány részletére. Különösen meghatározó édesanyám története, mind közül. Jelenleg egy otthonban él, más mentálisan sérült emberekkel együtt. Édesanyám, aki egykor egy gyönyörű színésznő volt, mára csipeszeket rak össze vagy papírból rózsákat készít. Mindennap elmondja, hogy a napja fénypontja az, hogy velem beszélhet a nap végén. Nagyon nehéz volt számomra az ő leépülését végignézni, igaz még kicsi voltam. 5 éves lehettem, ő pedig kezdett összeomlani. Félrebeszélt, nevetgélt magában, elképzelt helyzeteket, és bennük ragadt örökre.

clip-1073137_960_720

Úgy vélte, hogy a képzeletbeli világa sokkal kényelmesebb hely a valóságnál, és végül feladta… Egy napon állítólag én szaladtam át a szomszédba, hogy hívjon valaki segítséget. Nem emlékszem ilyesmire, nyilván jobb nem emlékezni erre…

Sosem fogom megérteni, hogy neki vagy bárki másnak a szerettei közül miért kellett ekkora fájdalmon keresztül menni. Kinek segített ez az eset? Mire tanított? Mi végre ez a sok szörnyűség, ha tényleg úgy szeret minket Isten?

Azért írtam korábban, hogy a választ nem tudom, hanem érzem, mert azt tapasztaltam és mai napig tapasztalom, hogy még annál is jobban szeret minket Isten, mint azt mi gondolnánk. Annak ellenére, hogy nem értünk meg dolgokat, vagy Őt hibáztatjuk az ilyen és ehhez hasonló esetekben, Ő mégis bebizonyítja, hogy milyen végtelen a szeretete. A megbocsátásán, gondoskodásán és áldásain keresztül jelzi, hogy tudja min megyek keresztül és érezteti velem, hogy még a szenvedéseimben sem vagyok egyedül. Hiszen Ő mindig ott találkozik velünk, ahol mi épp vagyunk, magasságokban és mélységekben. Elfogadtam, hogy édesanyám esete az életem része kellett hogy legyen, hogy Isten formáljon általa, hogy én itt és most, olyan ember lehessek, amilyen vagyok. Isten megmutatta, sőt sokkal inkább bebizonyította, hogy hozzá fordulhatok, és benne bízhatok, és igenis szeret, még akkor is, ha néha nem úgy alakul az életem, mint ahogy én azt várnám. Szeretetét az én esetemben azzal is kimutatta, hogy egy társat adott nekem, akivel boldog családot alapíthatok. Hiszem és imádkozom azért, hogy az elveszett gyermekkoromat egy harmónikus, boldog családi élettel pótolja majd.

Vannak olyan helyzetek is, amikor nem Istent hibáztatjuk a negatív történésekért, hanem magunkat. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sokszor nehezen tudok megbocsátani magamnak, még akkor is, ha bűneimet már az Úr elé vittem. S ezáltal én is okozhatok saját magamnak fájdalmat, amikor tartom és hurcolom az általa már megbocsátott és elfeledett bűneimet.

Sokszor azért távoldok el Istentől, mert úgy érzem, nem vagyok méltó a vele való közösségre. És ekkor jön a szorongás és a félelem, hogy mi lesz a tetteim következménye. De ilyenkor mindig igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy Isten ezeken a negatív érzelmeken, amiket jelen esetben magamnak teremtettem, meg akarja mutatni, hogy mire képes. Hiszen van hatalma elvenni a félelem és szorongás érzését, ha hittel kérem Őt.

Nem tudom te éppen min mész keresztül, de szeretném, ha tudnád, hogy Isten mindig ott van, hogy melletted legyen, és felemeljen téged a mélységből, és veled örüljön a magasságban.

T.E.

Múlt-idéző

Rohanó világunkban elfeledkezünk arról, hogy elődeink hogyan üdvözölték a tavaszt és űzték a telet, pedig jó pár népszokás volt divatban – és lehetne akár ma is, ha többen ismernénk. Íme, néhány magyar tavaszi népszokás a teljesség igénye nélkül.

A tavaszi népszokások két nagy ünnep köré csoportosíthatók: a nagyhéti-húsvéti ünnepkör és a májusi-pünkösdi ünnepkör köré. A húsvéti szokások már javarészt elmúltak, így inkább a felkészülésben támogatnánk titeket, ezért tekintsük át, hogy mi mindenre lesz lehetőség áprilisban, májusban.

A játszó
„Húsvét és pünkösd között, vasárnap volt régen a lányok, legények játszója. Ezt Földesen  (Hajdú-Bihar m.) így mesélték el: „Húsvéttól pünkösdig, akármilyen idő volt, hogyha hó esett is, a parasztlegények gatyára vetkőztek. Ráncos gatya volt, három szélből volt a gatyánk. Lányok, fiatalemberek, külön-külön csoportban, énekelve, danolva mentek ki a faluból, ki a falu alá a gyepre. Itt aztán mikor mit kezdtek el játszani, vagy labdáztak, vagy fogócskást játszottak, vagy szembekötősdit. Az idősebb legények, már a házasulandó legények, külön csapatban tekéztek. Ez volt a játszó.”

A húsvéttól pünkösdig tartó legény- és leányjátékokat hazánk más részein is ismerték. Zala megyei községekben húsvéthétfőtől pünkösdhétfőig litánia után „liláztak”. A litániáról kijövő nagylányok felvonultak az utcára, összefogódzkodtak, és énekes játékokat játszottak. Ezek közül nem hiányozhatott a „Bújj, bújj, zöld ág…” kezdetű játék, melyben két leány összefogódzva kezét magasra emeli, a sor kígyóvonalban átbújik a leánykarok által alkotott híd alatt, majd újrarendeződik. A hagyományos játékfüzérhez tartozott a „Fehér liliomszál…” játék is.”

J

Május elseje
A kommunizmus óta mindenki úgy emlékszik meg május elsejéről, mint a munka ünnepe, pedig őseink Fülöp és Jakab vértanúságára gondoltak vissza.

Régi korok Facebookja – a májusfa
Természetesen csak viccelünk, de mielőtt bárki azt hiszi, hogy a szerelem világgá kürtölése a világháló és a közösségi oldalak megjelenésével kezdődött, az bizony téved. „A májusi zöld ágat, a májusfát a székelyek jakabfának, jakabágnak, hajnalfának is hívták, másutt májfának nevezik.

„A májusfaállítás hazánk egész területén ismert. Szokás volt a lutheránusoknál a templomban is májusfát állítani. Tessedik Sámuel 1774-ben ezt a szokást bélyegzi meg. A májusfát elsősorban a legények állítják a lányoknak. Régen a fát főként lopták a legények, s ezért a hatóságok igen sokszor tiltották a szokást. A hatósági rendelet azonban mit sem ért, hiszen e fával adta tudtára a legény a falunak, hogy melyik lánynak udvarol. A májusfa a Jászságban nyárfa vagy jegenye, krepp-papírral díszítik, általában szalagok, üveg bor s más ajándékok is kerülnek rá. Palóc területen a legény csak a fát állította fel, s a leány és édesanyja díszítették. Sok helyütt pünkösdkor vagy május végén „kitáncolták” a fát, vagyis a fa kidöntése táncmulatság keretében, muzsikaszó mellett történt. Ma a falu a kedvelt tanítónak vagy tanácselnöknek is állít májusfát.”

majusfa4

Pünkösdi király, pünkösdi királyné
„A pünkösdi király-választás szintén a történetileg jól dokumentált szokások közé tartozik. Már a XVI. században pünkösdi királyságnak nevezték az értéktelen, múló hatalmat, s feltehetjük, hogy maga a szokás jóval régebben is ismert volt hazánkban. A XVI–XIX. századi adatok legtöbbször a verseny keretében választott pünkösdi királyról szólnak. A XVI. századi észak-magyarországi zsinati határozatok többször is megtiltják, hogy régi szokás szerint királyt válasszanak, táncoljanak pünkösd napján. E tilalmakból kiderül, hogy magyaroknál és szlovákoknál egyformán népszerű volt a szokás.

Bél Mátyás 1736-ban, mikor Csallóközt ismerteti, számol be arról, hogy a magyarok pünkösd napján a Szent Örzsébet nevezetű faluba zarándokolnak, s itt ősi szokás szerint királyt választanak. E falu nevének említése azért érdekes, mert Szent Erzsébet neve ma is gyakran előfordul a pünkösdölő énekekben. – Jókai Mór Egy magyar nábob című regénye nyolcadik fejezetében írja le a lóverseny keretében lezajló pünkösdi király-választást; amikor ennek eredményét nem fogadják el a nézők, a vetélkedők vad bikát hajszolnak. Székely gyermekek bothúzással, másutt lúdnyakszakítással és más ügyességi versenyek keretében választottak maguk közül pünkösdi királyt.

Századunkban a versennyel választott pünkösdi király eltűnt, Nyugat-Dunántúlon azonban néhány évtizede még zöld lombokba burkolt vagy lombvázba bújtatott gyermekek alakoskodtak pünkösdkor. Sopronhorpácson törökbasajárásnak nevezték a szokást, és történeti mondát is fűztek hozzá.

A XVIII. század végétől ismert egy másik szokásforma is. A falu legényei és lányai közül kiválasztott pár (király és királyné) virágokkal feldíszítve járta körül a falut; másutt a gyermekek közül választották a pünkösdi párt.

Napjainkban is élő szokás még Dunántúlon a kislányok pünkösdi királyné-járása. A kis királynő feje fölé társnői selyemkendőből vont „sátrat” tartanak. A lányok házról házra járnak köszönteni, közben rózsaszirmokat hintenek szét. A királynő néma szereplő, s nem szabad mosolyognia, ha a háziak nevettetik. A köszöntésért ajándékot kapnak.”

J. Á. A.

(Az idézetek forrása: Dömötör Tekla: Magyar népszokások c. könyve idevágó Tavaszi népszokások fejezete)