Hát igen. Valljuk be őszintén, sokszor felmerül bennünk vagy másokban; hinni akaró és nem akaró emberekben egyaránt a kérdés: Miért hagytad Uram, hogy ez történjen? Hiszen mindenható, szerető, gondoskodó, féltő az Isten, aki soha el nem múló szeretettel szereti az Ő gyermekeit, minket, az embereket. Miért hagyja akkor, hogy szörnyűségek történjenek személyes életünkben? A fájdalom, a kétségbeesés, a sokk, a tehetetlenség néha azt mondatja velünk, hogy az Úr hibája mindez.
Mert hagyta, engedte, hogy a veszteség és fájdalom minket is utolérjen. Hagyta, hogy mélységeken, nyomorúságokon és fájdalmakon menjünk keresztül…
Miért? Tényleg hagyta, engedte, talán Ő rendelte el így? Őszintén? Sajnos a választ nem tudom… de talán érzem…
Én személy szerint nagyon sok kételkedésen mentem keresztül. Szeretek nosztalgiázni, visszagondolni a múltra. Mint korábban is említettem, sajnos néha, különös „hobbiként” űzöm az önsajnálatot, és ilyen nosztalgikus pillanatok során, vissza-vissza gondolok tragikusnak vélt életem néhány részletére. Különösen meghatározó édesanyám története, mind közül. Jelenleg egy otthonban él, más mentálisan sérült emberekkel együtt. Édesanyám, aki egykor egy gyönyörű színésznő volt, mára csipeszeket rak össze vagy papírból rózsákat készít. Mindennap elmondja, hogy a napja fénypontja az, hogy velem beszélhet a nap végén. Nagyon nehéz volt számomra az ő leépülését végignézni, igaz még kicsi voltam. 5 éves lehettem, ő pedig kezdett összeomlani. Félrebeszélt, nevetgélt magában, elképzelt helyzeteket, és bennük ragadt örökre.
Úgy vélte, hogy a képzeletbeli világa sokkal kényelmesebb hely a valóságnál, és végül feladta… Egy napon állítólag én szaladtam át a szomszédba, hogy hívjon valaki segítséget. Nem emlékszem ilyesmire, nyilván jobb nem emlékezni erre…
Sosem fogom megérteni, hogy neki vagy bárki másnak a szerettei közül miért kellett ekkora fájdalmon keresztül menni. Kinek segített ez az eset? Mire tanított? Mi végre ez a sok szörnyűség, ha tényleg úgy szeret minket Isten?
Azért írtam korábban, hogy a választ nem tudom, hanem érzem, mert azt tapasztaltam és mai napig tapasztalom, hogy még annál is jobban szeret minket Isten, mint azt mi gondolnánk. Annak ellenére, hogy nem értünk meg dolgokat, vagy Őt hibáztatjuk az ilyen és ehhez hasonló esetekben, Ő mégis bebizonyítja, hogy milyen végtelen a szeretete. A megbocsátásán, gondoskodásán és áldásain keresztül jelzi, hogy tudja min megyek keresztül és érezteti velem, hogy még a szenvedéseimben sem vagyok egyedül. Hiszen Ő mindig ott találkozik velünk, ahol mi épp vagyunk, magasságokban és mélységekben. Elfogadtam, hogy édesanyám esete az életem része kellett hogy legyen, hogy Isten formáljon általa, hogy én itt és most, olyan ember lehessek, amilyen vagyok. Isten megmutatta, sőt sokkal inkább bebizonyította, hogy hozzá fordulhatok, és benne bízhatok, és igenis szeret, még akkor is, ha néha nem úgy alakul az életem, mint ahogy én azt várnám. Szeretetét az én esetemben azzal is kimutatta, hogy egy társat adott nekem, akivel boldog családot alapíthatok. Hiszem és imádkozom azért, hogy az elveszett gyermekkoromat egy harmónikus, boldog családi élettel pótolja majd.
Vannak olyan helyzetek is, amikor nem Istent hibáztatjuk a negatív történésekért, hanem magunkat. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én sokszor nehezen tudok megbocsátani magamnak, még akkor is, ha bűneimet már az Úr elé vittem. S ezáltal én is okozhatok saját magamnak fájdalmat, amikor tartom és hurcolom az általa már megbocsátott és elfeledett bűneimet.
Sokszor azért távoldok el Istentől, mert úgy érzem, nem vagyok méltó a vele való közösségre. És ekkor jön a szorongás és a félelem, hogy mi lesz a tetteim következménye. De ilyenkor mindig igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy Isten ezeken a negatív érzelmeken, amiket jelen esetben magamnak teremtettem, meg akarja mutatni, hogy mire képes. Hiszen van hatalma elvenni a félelem és szorongás érzését, ha hittel kérem Őt.
Nem tudom te éppen min mész keresztül, de szeretném, ha tudnád, hogy Isten mindig ott van, hogy melletted legyen, és felemeljen téged a mélységből, és veled örüljön a magasságban.
T.E.
