Beszédes böjt

Nem vagyok válogatós, ha ételről van szó, de amikor szükséges véleményt nyilvánítani, tudok kritikus lenni, persze csak ha nagyon muszáj… Azt viszont már megfigyeltem, hogy korszakokban jelennek meg az életemben olyan sütemények, amikre különös figyelmet fordítok.

Volt egy ilyen időszakom a répatortával is: hol száraznak találtam, vagy kevés volt a fűszer vagy éppen a répa… Míg nem betértem egy különleges hangulatú kávézóba Angliában egy ködös napon. Elvárások nélkül rendeltem, és már az első falatnál éreztem, hogy ez más. Az ízhatás nem múlt el, nem változott, tudtam, hogy végre megtaláltam az igazi répatorta receptet. Még meg sem ettem az egészet, de már azon törtem az agyam, hogyan fogom a baristától kicsalni az összetevőket. Fizetéskor a pénztárcám mellett a legkedvesebb mosolyomat vettem elő, dicsértem a süteményt, és kezdtem kérdezgetni, hogy melyik hozzávalótól volt olyan különleges… Majd rátértem a lényegre: végül is hogyan készül, elmondaná? Titokzatos mosollyal a szája sarkán rám nézett, ettől felcsillant bennem a remény, majd azt felelte, hogy: sütőben. Picit csalódtam, mennyivel egyszerűbb lenne, ha a jól működő dolgoknak mind tudnánk a receptjét. Még az a jó, hogy az életben vannak olyan kapcsolataink, amik lehetővé teszik, hogy azért ennél kicsit több részletbe lássunk bele, és talán, ha nem is a tuti receptet árulják el, mégis egy kipróbált, vagy inkább megpróbált utat.

Amikor egy-egy nehezebb téma felmerül, akkor sokszor megkérdőjeleződik bennem az, hogy milyen jogon formálok véleményt, hiszen még nem lehet tapasztalatom mindenben, csak annyiban, amennyit az életkorom megenged. Viszont többet is láthatunk a világ dolgaiból, az élet miben létéről, ha nem csak a saját tapasztalatainkból merítünk. Előttünk van generációk tapasztalata, bölcsessége és bizonysága. Mindig kíváncsisággal tölt el az, milyen örökséget hordozunk magunkban, és az is, mi mindent szedhetünk magunkra azzal, ha figyelünk.

Szerettem a nagyszüleimet ilyen szemmel figyelni. Összeszokott csapat voltak a saját kialakult rutinjukkal – amit az egyik elfelejtett, a másik kipótolta, csodás szimbiózis. Az utolsó időkben is melegséggel töltött el, és mélységesen meghatott az a szeretet, ami a szemükben tükröződött, ha egymásra néztek. Teljes lényükkel tudták elfogadni és szeretni egymást. És őszintén kimondani, hogy „Engem most nem érdekel más csak Ő” – és ez így van jól. Ez így volt jól.

Egyik este Mamával ültem kint a konyhában, amikor megszólított: „Tudod, Borókám, én nagyon böjtölök most, nem a testem éhes, mindent eszek, mégis folyamatos hiányt élek meg az életemben. Amióta nincs velem Nagyapa, olyan, mintha egy részem hiányozna, a szívemet ketté szakították.” – Mindig is többnek gondoltam a böjtöt annál, mint, hogy megvonjuk az ételt a szervezetünktől, mert az önmagában inkább koplalás. De itt elgondolkoztam.

A böjt egy hiányállapot. Valami nincs, ami volt, amire szükségünk lenne, vagy azt gondoljuk, hogy szükségünk lenne. A böjt szenvedés és elfogyás addig, amíg teljes valóddal meg nem éled azt, hogy minden állapot és érzés átmeneti ezen a világon, és csak egy dolog van, ami örökké tart: Isten szeretete. Így válik a böjt betöltekezéssé, ha eléri igazi célját: közelebb visz minket Krisztushoz. Vajon érezzük-e a mindennapokban a Krisztus-éhséget, az elszakítottságot, azt a sóvárgást utána, vagy túlságosan elvonja minden más a figyelmünket Róla? Az egyedüli fontosról? Attól tartok, az Ő hiányát inkább megpróbáljuk mással pótolni, mint elszenvedni. És magunkat is becsapni ezáltal ideig-óráig, de végtelenségig nem lehet ezt folytatni.

Ezért is mertem megkérdezni Mamát:

– Megváltozott a kapcsolatod Istennel, amióta Nagyapó nincsen? – Egy pillanatra a távolba meredt de aztán rám nézett meleg, könnyes szemével és folytatta:

– Óóóó igen, több időm van Rá, többet imádkozom, és több igehirdetést hallgatok azóta, hosszabb időt hagyok a Bibliaolvasásra. Összességében az, hogy Istennel tudom megélni a fájdalmat, közelebb visz Hozzá. Amit nem tudok Nagyapátokkal megosztani azt rögtön Istennel osztom meg.

– Akkor Nagyapa még most is abban segít téged, hogy közelebb kerülj Hozzá.

– Most is, ahogy ez a közös életünkben is volt, egymást támogatva éltük meg a hitünket, harcoltuk a hit harcait, és élveztük az áldásait. De nem csak az Istennel való kapcsolatom változott meg, tudod, hanem valahogy a fontossági sorrend is. Ha most itt lenne Nagyapó, akkor nem mennék ki a kertbe a virágokat rendezni, hanem leülnék mellé, és beszélgetnénk. Vele lennék, szeretném… Régebben annyira tevékeny voltam, és annyira hajtott az, hogy minden rendben legyen a környezetünkben, most sokkal fontosabbnak látom a kapcsolatokkal és a kapcsolatokban eltöltött időt. Valahogy értéktelenné válik minden földi dolog, hisz nem hoztunk magunkkal semmit erre a világra, és nem viszünk el semmit sem. Csak a szeretet, amit adunk egymásnak, az a maradandó.

– Mi az, amit különösen hiányolsz?

– Talán az, hogy nem mondott az utolsó napokban semmit, Ő már készült a halálra és nem köszönt el, mert az utolsó napokban már nagyon keveset beszélt, de azt mindig mondta, hogy köszönöm.

– De Nagyapónak az egész élete beszélt hozzád, ha nem is mindig szavakban, sokkal inkább tettekben. Amikor ebédek után megcsókolta a kezedet, vagy amikor cinkosan összenéztetek valamin, szavak nélkül is értve egymást; amikor elment bevásárolni neked, amikor a diót törte, hogy az unokáknak tudj sütni, amikor a virágaidban gyönyörködött. Néha hiányolunk valamit, és a háttérben pedig az van, hogy sokkal többet kaptunk annál, mint aminél leragadtunk, hogy nincs.

– Nehéz az, hogy annyian mondják, hogy ne sírjak, de hogy ne sírnék! Az más, hogy szomorú vagyok, de nem boldogtalan. A szomorúság ellentéte a vidámság. Hogyan lehetnék vidám, ha egyszer annyira fáj a hiánya? Nem azért sírok, mert perlek Istennel, hogy miért vette el, hogy miért halt meg, hanem azt mondom, hogy köszönöm, hogy volt!

A böjt valaminek a hiánya, ami egyben fájdalom, de kétszeres öröm is lehet. Hálaadás azért, hogy van vagy éppen volt: mit enni, minek örülni, volt kit szeretni, volt kivel eggyé lenni. És a fő öröm pedig a Krisztussal való kapcsolódás és szorosabb kapcsolat öröme.

Ez az én különleges répatortám, ezt a receptet szeretném! De igazából hálás vagyok azért, hogy volt részem kóstolóban! Hálás vagyok a szüleim és nagyszüleim kapcsolatáért. Hálás vagyok az örökségért, az értékekért és a szeretetért, amit a rozsda és a moly nem emészt meg.

Figyeljünk egy kicsit néha befelé: A te életed miről beszél? A te böjtöd kiről beszél? Magadról vagy a Fontosról?

Ábrám Boróka

 





Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..