Közösségben lenni Istennel

Az Istennel való kommunikáció – mint a múlt havi írásból is megtudhattuk – nagyon fontos. Első sorban nem Istennek, hiszen Ő mindent tud rólunk, ismeri a vágyainkat, igényeinket, fájdalmunkat. A vele való beszélgetés terápiás jellege nekünk, embereknek elengedhetetlen. Gondoljunk csak bele: amikor nehéz a szívünk, olyan jól esik egy jó barátnak, rokonnak elmesélni, mi okozza a fájdalmunkat; amikor pedig nagy az örömünk, azt is olyan jó megoszatni mindenkivel. Ugyanígy igaz ez a Mindenható Istenre annyi különbséggel, hogy Isten képes meggyógyítani a lelkünket.

Sajnos a mai életmód és tempó nem igazán pártolja ezt a kommunikációt. Annyira felgyorsult és már-már percekre kimért életet élünk, hogy sok esetben egy-egy baráti találkozót is nehéz besűríteni a mindennapokba. Sokszor érzem azt, hogy pontosan ugyanez a helyzet Istennel is. Este már túl fáradt vagyok, és néhány pillanaton belül elnyom az álom (bár nagyon csodás dolog álomba imádkozni magunkat), így nincs lehetőségem igazán mély imára. Reggel kelni kell, és nekikezdeni a teendkőknek, különben sosem indulok el a munkába. Aztán jön a napi mókuskerék, és igazából el is telt a huszonnégy óra. Mikor és hogyan lehet akkor beszélgetni Istennel? A jó hír az, hogy bármikor – bárhogyan.

Mindenkor örüljetek, szüntelenül imádkozzatok, mindenért hálát adjatok, mert ez az Isten akarata Jézus Krisztus által a ti javatokra.
Pál első levele a thesszalonikaiakhoz 5, 16-18

Jól tudjuk, hogy Jézus Krisztus is folyamatos összeköttetésben állt Istennel, és erre buzdít a fenti levélben Pál is. Sokáig gondolkoztam azon, hogyan lehetséges az, hogy folyamatosan imádkozzam, elvégre minden percem le van kötve. Azt gondolom, hogy az igét a legnagyobb gonddal tudni kell átültetni mindenkori életünkbe. Olyan sok módja van annak, hogy Istennel kapcsolatban legyünk! Ha az imádkozás szóra gondolunk, akkor az első gondolatunk sokunknak – nekem is – az, hogy kérni szeretnénk Istentől valamit, ezért fordulunk hozzá. A magyar nyelv pedig annyira szép és kifejező: imádkozni annyit tesz, mint Isten dicsőítésével tölteni az időt, Őt imádni. Természetesen az imáinkban kérjük az Atya segítségét, mesélünk neki a félelmeinkről, fájdalmainkról, de sokszor a legfontosabbat felejtjük el: Neki hálát adni, Őt imádni.

Azt gondolom, hogy ahányan vagyunk, annyi módon tudjuk ezt megtenni. Nem kell egy formához ragaszkodni! Természetesen megvan a helye a klasszikus imádkozásnak is, de ha épp túlzsúfolt a napunk, akkor tudnunk kell kreatívan hozzáállni az imához – hiszem, hogy ez Istentől sem idegen! Én nagyon szeretek Istennel közösségbe kerülni, amikor valami fizikai munkát, elfoglaltságot végzek. Kifejezetten szeretem fejben őt dicsőíteni – akár énekekkel, akár csak egy-egy szóval -, amikor túrázás közben megerőltető menet van felfelé. Olyankor a fizikai megpróbáltatás annyira ellazítja az elmémet, hogy igazán Rá tudok koncentrálni, meg tudok nyílni Isten előtt. A természetben járva mindig elcsodálkozom, mennyire csodás és sokszínű Isten keze munkája, és olyan erősen érzem azt, hogy az, aki hegyeket volt képes megformálni, időt szakított rám, egyszerű emberre is, hogy tökéletes alkotása legyek. Ez nagyszerű érzés!

A főzés egy hasonlóan jó meditációs lehetőség lehet, itt is könnyen találni időt, amikor gondolatainkat Isten felé tudjuk fordítani. Hallottam azt is, hogy van, aki utazás közben tud imázni – nekem személy szerint a sok zaj és inger miatt ez kevéssé megy, de a Bibliával ilyenkor is lehet foglalkozni. Ezen kívül is ezer és egy lehetőséget fel lehet sorolni – mindenki találja meg azt, ahogyan ő tud működni, neki kényelmes. Hiszem, hogy Istennek nem a forma, a liturgia a fontos, sokkal inkább az, hogy akarjunk vele közösségbe lépni.

Te hogy tudsz időt tölteni Istennel?

Halmi-Juhász Ágnes

 





Imádkozni és jól lenni

Több mint tizenöt éve már, hogy egy kiváló életvezetési tanácsot kaptam: „amennyire vágyakozol és törekszel arra, hogy jól legyél, és az életed legkülönbözőbb területei is rendeződjenek, ugyanolyan lendülettel és erőfeszítéssel állj bele az imaharcaidba.” Évekkel később, ahogy Pál levelét olvastam, szinte biztos voltam benne, hogy Peti, akitől ezt a tanácsot kaptam, erősen Pál befolyása alatt lehetett: „Az imádkozásban és a hálaadásban legyetek kitartóak és éberek!”  (Kolossé 4,2)

Tovább a cikkhez

Stresszkezelés

Szeretnék előre szólni, hogy ez a cikk nem lett rövid, ugyanis erről a témáról nem lehet nagyon röviden írni. Azaz igen, de akkor nem lenne benne tartalom és köszönet, ezért ragadjatok egy jó kis jegeskávét vagy hideg menta teát, mielőtt elmélyülnétek az olvasásban.

Rohanó világban élünk, nincs idő a lassításra, hiszen sok a munka és a túlóra, meg aztán a gyerekeket is menedzselni kell, a hétvégén pedig behozni mindazt a lemaradást, amit hétközben felhalmoztunk… Nem túl pihentető.

Tovább a cikkhez

Melyiket választod?

Kávézz valakivel! Ez a szeptemberi kávés tippünk. Talán a legegyszerűbb, de azért időigényes ötlet. Hívd meg az egyik barátnődet, ismerősödet egy kávéra, tölts időt vele, beszélgessetek, élvezzétek egymás társaságát. De kit válassz? Hogy ne legyen túl egyszerű a feladat, adunk néhány tippet:

Tovább a cikkhez

Beszédes böjt

Nem vagyok válogatós, ha ételről van szó, de amikor szükséges véleményt nyilvánítani, tudok kritikus lenni, persze csak ha nagyon muszáj… Azt viszont már megfigyeltem, hogy korszakokban jelennek meg az életemben olyan sütemények, amikre különös figyelmet fordítok.

Tovább a cikkhez

Őszintén az anyaságról

Bizony, az ÚR ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) 

Isten már a teremtésnél megparancsolta az embernek, hogy ​“Szaporodjatok, sokasodjatok…” (​1Mózes 1:28), ​így a kezdetektől belénk lett oltva az utódok, gyermekek utáni vágy, illetve ösztön. És bár az élet egyik legalapvetőbb és legtermészetesebb velejárója egy gyermek születése, mégis világszerte örömünnepként élik meg az emberek egy új jövevény érkezését. És ez így van jól. Az életet ünnepelni kell. Az élet áldás, a gyermek élete Isten által ránk bízott ajándék. De azt hiszem, hogy ezt tudjuk. Tudjuk, és sokszor beszélünk arról, hogy egy kisbaba érkezése milyen nagy öröm egy pár életében és mennyire teljessé tud tenni egy családot. A nő is kiteljesedik általa, anya lesz, egy addig ismeretlen énje kerül felszínre, ami ismeretlen erőket mozgat meg benne. És boldog. És lássuk be, gyermekvállalás előtt alapvetően ezek azok az érzések, remények, vágyódások amik hajtanak bennünket. No, de ennél azért sokkal többről van szó. Mielőtt megszületett a kislányom, főleg a pozitív dolgokat festették le elém is az ismerősök, könyvek, cikkek, fórumok (persze mondták, hogy hosszú ideig nem fogok tudni rendesen aludni és fáradt leszek, de nyilván az addigi ismereteim a fáradtságról meg sem közelítik ezt a fajta fáradtságot, így nem is foghattam fel…) 

Azt tapasztalom, hogy az anyák többsége gyakran nem mer a nehézségekről beszélni, mert úgy érzik, elítélik emiatt és elégedetlennek könyvelik el. Szabadkoznia és bizonygatnia kell, hogy mennyire szereti a gyerekét, mielőtt valamilyen panasz bukna ki belőle. De vajon honnan ered ez a nyomás? Hogy anyaként élveznünk KELL minden egyes percet, amit a gyerekeinkkel töltünk és hálásan, csendben elfogadni az esetleges nehézségeket? Talán az alapkoncepció az, hogy nőként ez a feladatunk, erre lettünk teremtve fizikailag és lelkileg, legyünk hálásak, amiért megadatott ez nekünk. És természetesen hálásak vagyunk, hogyne lennénk! De azért jó lenne azt is hozzátenni, hogy bár sokszor emberfeletti dolgokra képes egy anya, mégiscsak ember, ami azt jelenti, hogy elfárad, kiborul, betelik a pohár. És nem mondjuk ki elégszer, hogy ​ezzel nincs semmi baj és ez normális. Mindenkivel megesik előbb vagy utóbb. Általában többször is. 

Senki nem tud igazán felkészülni az anyaságra. Teljesen mindegy, hány könyvet olvasott el, hány szakemberrel beszélt, hány gyerekre vigyázott tinikorában… Egyszerűen ez egy teljesen új és ismeretlen élethelyzet, amihez nagyon hirtelen és gyorsan kell alkalmazkodni. Tudjuk, hogy a szülés fájdalmas, de azt kevésbé emelik ki, hogy utána nem akarod hogy bárki valaha újra hozzád érjen, azt pedig pláne nem, hogy ezt még egyszer végig kelljen csinálnod! Sokan 1-2 hétig le sem tudnak ülni rendesen a sebük miatt. Tudjuk, hogy valamennyi hajunk kihullik szülés után, de azt nem hangoztatják, hogy jó eséllyel kisebb foltokban megkopaszodhatunk. Császármetszés után jaj neked, ha tüsszentened kell. Terhességi csíkok a terhesség ​után ​is megjelenhetnek. És ez csak néhány fizikai “tünet”, amikkel meg kell küzdenie egy újdonsült anyának. Emellett persze ott van a tény, hogy a megváltozott testünk elfogadása mennyire megterhelő lelkileg, hisz valószínűleg sosem lesz már olyan, mint azelőtt. Ezzel pedig bizony nehéz megküzdeni. Sokszor nem merünk erről beszélni, mert hiú dolog a külsőségekkel foglalkozni, hisz életet teremtett a testünk, Isten teremtő csodáját éltük meg, el kell fogadni, hogy megváltozik ezután. De miért ne lehetne egy kicsit utat engedni ezeknek az érzéseknek? Szabadon meggyászolni, elengedni, elfogadni, és végül majd remélhetőleg eljutunk oda, hogy ünnepelni tudjuk. Ez egy folyamat, amit végig kell járni. Kinek több, kinek kevesebb idő szükséges hozzá. Persze emellett fontos, hogy vigyázzunk a testünkre, ápoljuk megfelelően, figyeljünk arra, mivel tápláljuk. De azt gondolom, hogy egyáltalán nem elvárható, hogy azonnal rendben legyünk önmagunkkal. 

A gyermek érkezése az egyik legdrasztikusabb változás a házasságban – tulajdonképpen újra kell definiálni a szerepeket és feladatokat. Saját (és szinte minden újdonsült szülő párostól hallott) tapasztalat, hogy nagyon könnyen háttérbe tud szorulni a férjünk, miközben mi anyák egész nap egy másik emberi lényt tartunk életben, gondozunk, nevelünk. A gyerek képes arra, hogy minden energiát elszívjon belőlünk (még ha ezt nagyon cukin is csinálja), és sokszor a nap végén csak összeesni akarunk. Ami persze nem igazságos a férjünkkel szemben. És tulajdonképpen mi szeretnénk időt tölteni velük, beszélgetni, figyelni egymásra, de néha minden igyekezetünk ellenére csak a szándék lángol bennünk. És ez annyira nehéz! Nehéz, mert volt egy megszokott ritmusunk, szabadságunk, hogy kedvünk szerint alakítsuk a szabadidőnket. Most viszont akármennyire is szeretnénk rugalmas szülők lenni, mégiscsak a gyerek igényeit vesszük elsősorban figyelembe: úgy próbálunk meg elindulni otthonról, hogy egyen előtte és lehetőleg hazafelé aludjon, egy-egy randit néha hetekkel előre meg kell szervezni, és még az utolsó pillanatban is közbejöhet valami (mondjuk, hogy lebetegszik a gyermek). Szóval a kettesben töltött idő drasztikusan lecsökken, míg a szervezésébe fektetett energia megnő. Sokszor csak lopott 10 percek jutnak kettőnkre, de olyan fontos észben tartanunk, hogy a házasságunk adja a keretet, a gyerekeink életének alapját, és mindennél fontosabb, hogy az egységünk erősen álljon ezekben az időkben is. 

Szeretjük a gyerekeinket. A szülők, elsősorban pedig az anyák olyan csodálatosan vannak megalkotva, hogy már a kis élet születése előtt is beléjük van oltva egy végtelen szeretet, ami a születésük után – hihetetlen módon – csak még erősebb lesz, és úgy érezzük bármit tenne is, így fogunk érezni. No de lehetünk racionálisak? Amikor gyermekünk egy éjszakai ötödik ébredés-visszaaltatás után tíz perccel úgy dönt, eljött az idő egy hatodik ébredésre, akkor tényleg az anyai szeretet járja át gondolatainkat? Vagy amikor a kicsink úgy dönt, hogy a tegnap nagy élvezettel majszolt ebédet ma már utálja, és magát megfeszítve sír a székben, az ételt egyenesen a földre küldve – akkor is azt gondoljuk, hogy milyen különleges és ügyes? És amikor bármennyi kérlelés, győzködés, könyörgés, megvesztegetési kísérlet után továbbra is csak a szandálját akarja felvenni télen mínusz tíz fokban, lerúgva magáról a csizmát – abban a pillanatban is úgy érezzük, hogy ő a legjobb dolog, ami történt a házasságunkban? Meg is válaszolom ezeket a kérdéseket: nem, nem és nem! Lehet, nem leszek népszerű a következő kijelentéssel, de talán nem vagyok ezzel az érzéssel egyedül, és szükséges kimondanunk: a gyerekek néha idegesítőek. Kimondtam. Az ember egyik legnagyobb próbára tevői. Két lábon járó kis irracionális, csillogó tekintetű, határokat feszegető, hangos, ragacsos kezű lények. Felfoghatatlan és folyton megújuló türelem és higgadtság szükséges a mindennapokhoz, mindamellett pedig, hogy próbáljuk a saját józanságunkat megőrizni, még óriási nyomás is nehezedik ránk, hiszen mégiscsak rajtunk áll, hogy a jövő nemzedéke értelmes, kiegyensúlyozott és józan felnőttekből álljon. Szóval nem egyszerű. Néha pedig bizony elfogy a türelem, nyugodtság és a józanság. És felemeljük a hangunkat, becsapunk egy ajtót, kidobjuk a játékot, amin csak veszekszenek a gyerekek. Amikor pedig ide jutunk, jó lenne egy kis szünet vagy pihenés. És kell is. Ragaszkodjunk hozzá! Mert néha elege van az embernek abból, hogy háromszori nekifutás után sikerül csak elfogyasztania az ebédjét, vagy hogy nyitott ajtónál kell zuhanyoznia, hogy közben rajta tudja tartani a szemét a kicsin/kicsiken. A mellékhelyiség ajtaját pedig már be sem zárjuk. (És nem, nem lehet mindig alvásidőben elvégezni ezeket a dolgokat…) Jó lenne néha úgy elindulni otthonról, hogy nem kell 3 telepakolt táska, nem izzadunk le mire az autóhoz érünk, illetve magunkkal is tudunk többet foglalkozni annál, hogy nem kifordítva vesszük fel a felsőnket és gyorsan megfésülködünk. Vagy egyszer-kétszer magunktól felkelni. Nyugodtan kávézni egyet a barátnőkkel. Esetleg egy olyan nap, ahol nem mászik senki a ragacsos, nyálas kis lényével az arcunkba… Sokszor érzem magamon, hogy nehezen fogadok el segítséget, ragaszkodom a gyerek körüli teendőkhöz, hiszen naphosszat ezekkel foglalkozom, rutinosan és gyorsan megy már nekem, míg más talán jobban “megszenvedne” vele, ami se neki, se a gyereknek nem jó. (Ami persze egyáltalán nem szokott így lenni az esetek többségében, a gyerekek – mint megtanultam – elég jól tudnak alkalmazkodni.) 

Hajlamos vagyok ráfeszülni, hisz ez most a feladatom, nekem kell elvégeznem, különben lusta vagyok vagy felelőtlen anya. Nehéz elengedni. De ez is egy olyan tanulási folyamat, amit meg kell élni, el kell jutni egy egészséges elengedés-állapothoz. Pedig jó, ha néha elengedjük. Legyen az 5 perc, amikor kicsit kijövünk az ordító gyerek szobájából és megpróbálunk megnyugodni; vagy az a fél óra, amikor a férjünk elviszi a játszótérre; vagy az a néhány óra, idővel pedig 1-2 éjszaka, amikor ott tudjuk már hagyni a nagyszülőknél, barátoknál. Muszáj néha leengedni és újra feltöltődni. Muszáj megosztani a nehézségeket, félelmeinket, kudarcainkat – a férjünkkel azért, mert megnyugtat, megölel; néha viszont a legjobb olyanokkal, akik megértik, átélték és átélik ugyanazokat, mint mi. És talán sokszor gondoljuk, hogy “ilyen biztos csak velem történhet meg”, vagy “a szomszéd gyerek ennyi idősen már késsel-villával evett”… de én még nem találkoztam olyan problémával, amivel valaki más ne küzdött volna előttem. Anyaként könnyen magányosnak, kívülállónak érezhetjük magunkat, és a nehézségeinket is inkább megtartjuk magunknak, mi akarunk megküzdeni velük, hiszen ez most a ​feladatunk​. De ezzel csak ártunk: a férjünknek, a gyereknek és magunknak is. Fontosnak tartom, hogy leendő szülőkkel őszintén beszéljünk pozitív ÉS negatív tapasztalatainkról. Mert ha gyakrabban megosztanánk a nehézségeket, amiket szülőként megélünk, akkor ez segíthet abban, hogy valamennyire normalizáljuk, elfogadottabbá tegyük azokat az érzéseket és alkalmazkodási nehézséget, amiket friss anyaként megélünk és így talán kevésbé éreznénk magunkat magányosnak, vagy sikertelen anyának. 

Azt tapasztaltam, hogy nagyon szélsőséges érzelmeket tudunk megélni az anyaságban. Néha elönt minket a megmagyarázhatatlan boldogság és hála ahogy drága gyermekeink arcát nézzük. Máskor pedig a kilátástalanság, tehetetlenség és végtelen kimerültség győzedelmeskedik. Mégis olyan csodásan működik ez az egész, Isten hibátlanul kitalálta az anyaságot – hisz minden kibillenés, akadály, elfáradás ellenére, a nők újra és újra nekivágnak ennek a kalandnak, újra és újra belemerülnek minden szépségébe, csúfságába és képesek azt mondani (és komolyan is gondolni), hogy az anyaság az egyik legjutalmazóbb feladat, amibe valaha belevágtak. 

Gajdos-Szilágyi Debóra