„Eszembe jutott ugyanis a benned élő képmutatás nélküli hit, amely először nagyanyádban, Lóiszban és anyádban, Eunikében lakott, de meg vagyok győződve arról, hogy benned is megvan.” Timóteus 1,5
Számomra nagy példa ez a két csendes, de imádkozó, és gyermeküket hitre nevelő nő. Nem sokat tudunk rólunk, Timóteusról viszont annál többet, hisz hűségesen beállt Isten szolgálatába. Vajon mi volt ebben az anya és a nagymama szerepe?
Ekkor így szólt hozzá Jézus: ”Asszony nagy a te hited, legyen úgy, amint kívánod.” És meggyógyult a leánya még abban az órában.
Máté 15,28
„Uram te megvizsgálsz és ismersz engem… Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram. Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod. Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni… Magasztallak Téged, mert félelmes és csodálatos vagy, csodálatosak alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.” (Zsoltárok 139: 1, 3-5,14) Így borulok most eléd Uram, ezzel a bizonyossággal és reménységgel, hogy eléd hozzam gyermekemet. Hálával köszönöm meg az ő életét Neked, és bár még nyelvemen sincs a szó, de Te látod szívemet, hogy telve van aggodalommal és félelemmel. Hozzád kiáltok Uram, segíts, mert a gyermekem beteg. Hová fordulhatnék, hol találhatnék számára gyógyulást, ha nem Tenálad? Hiszen a Te alkotásod, élete első dobbanását is ismered és látod, most milyen gyenge és kiszolgáltatott. Uram, ne engedd őt egyedül maradni ebben a helyzetben. Feléd fordulok és hozzád emelem őt, hogy kegyelmes kezedbe tegyem, mert csak ott van biztonságban. Számunkra olyan sok minden látszik lehetetlennek, megoldhatatlannak vagy megváltozhatatlannak, de a Te szavad ma is teremtő erő és a te szavad elég ahhoz, hogy gyógyulást hozzon. Csak egy szót szólj, és tudom, hogy vele is megtörténhet, amit oly sokszor megtapasztaltak a Benned bízók, amit oly sokszor megmutattál már nekem is, hogy akik Benned bíznak, azoknak minden javukra van. De csak Veled válhat javunkra ez a nagy keserűség, ha nem hagysz el ebben a mélységben, hanem közel jössz és kiemelsz innen bennünket. Hát szólj most, Uram, csak egy szót és meggyógyul a gyermekem. Hiszem. Ámen
Hangóné Birtha Melinda
Vendégíró
Van egy nő a Bibliában, a Királyok könyve 4. fejezetében, akinek hamarabb ismerjük meg a társadalmi státuszát, mint a nevét (a neve végül nem derül ki, így végül is nem nehéz mást előbb megtudni róla…)
Ami rögtön a történet elején világossá válik, hogy özvegy, és adósságot örökölt. Egy olyan korban és kultúrában él, amelyben nőként még kevésbé volt egyszerű feladat a családfenntartás. Ez az első gondolat, amire számomra a történet rávilágít: hálásnak lenni. A lehetőségeimért, a munkámért, a kilátásaimért.
A történetet tovább olvasva feltűnik a küzdelem. Ez az asszony küzd – a gyásszal, a hiánnyal, a veszteséggel, a tanácstalansággal, a magára maradottsággal, a fiai elvesztésétől való félelemmel. S bár meglehet, hogy fél, kétségbeesett és értetlenül áll a kialakult helyzet előtt, de mégis bízik. Tudja, hogy kiben bízott és kit szolgált a férje. Nem hibáztatja, nem rója fel neki, hogy milyen helyzetben hagyta a családját. Tudja, hogy kinek a szolgálatáért „áldozta fel” a vélt családi biztonságot. Tudja, hogy ki az, akinek az áldásai nem függnek kortól, kultúrától, nemtől, társadalmi státusztól. Tudja, hogy kit, és hol keressen: azt az Istent, akit a férje szolgált. Ez az ő igazi öröksége, hogy tudja, hogy a biztonság, a gondviselés nem múlt el a férje távozásával. Bízik. Nem magában, nem emberekben, nem a prófétában, hanem az isteni csodában.
És megy. Hittel, határozottan, érvekkel. Összetörve, mégis teljes bizonyossággal. Kér, és kap. Zörget, és megnyílik egy új ajtó. Keres, és megoldást talál. Azt teszi, amire talán nekem nem lenne merszem: elmegy a végsőkig.
Ismeretlenül is sokat tanít ez az asszony: hinni, akarni, menni, tenni, elfogadni, engedelmeskedni.
Így akarok én is tovább menni: Istenben bízni, Őt keresni, megtanulva, hogy mi az én igazi örökségem. Általa szeretni, elhagyni a hamis biztonságérzetet, és segíteni felszabadulni a világ sugallta elvárások alól a Társat, a Férfit. S ha kell, elmenni ezért a végsőkig.
Szabó Eszter
Vendégíró
Pogány, parázna, hazug… Azt hiszem, nem ilyen jelzők jutnak eszünkbe, ha példaképet szeretnénk választani magunknak. Pedig Ráhábra mindhárom igaz, és mégis példakép lehet számunkra. Ez az! Az ő neve mellé, a történetét elolvasva, ezt az egy szót párosítanám: mégis.
