Másfél hónappal ezelőtt új munkahelyem lett. Szakács vagyok három másik férfi mellett. Hogy a helyzet igazi drámaiságát méltóan tudjam ábrázolni, képzeljünk el, 3 növekvő sorrendben egymás mellett álló férfit. Adjunk mindegyikhez szakállat, (a szakállak hosszúságát és sűrűségét tetszés szerint meghatározhatjátok), és tetoválásokat minden látható helyre. És a sor végén most már ott állok én is. Szakáll és tetkók nélkül, alkalomadtán szemüvegben. Mindamellett, hogy egyedüli lányként így is elég kínos nekem, ha mindannyian a konyhában vagyunk és ők a maguk kis dolgaikról beszélgetnek, a helyzet csak még kínosabbá válik, ha megpróbálok én is csatlakozni a beszélgetéshez. Őszintén elmondom a véleményem, mert nem tudom magamban tartani. Hát nem hiszem el, hogy a srácok a nagy büdös semmiről mennyit tudnak beszélni. Nekem a következőként hangzik a beszélgetés: tegnap ezt, meg ezt ettem blablabla, mit lehet a kondiban csinálni blablabla, a csajom cseszeget blablabla, berúgtam a hétvégén… Az én stratégiám az, hogy a Facebook-on éppen aktív témákat bedobom, hátha beszédtéma lesz belőle és én is csatlakozhatok. A múltkori egy ilyen próbálkozásomkor, kérdeztem, hogy halották-e, hogy egy gorilla elszabadult a londoni állatkertből és most az utcákon randalírozik?
Hát igen. Ismertiket a „cirip-cirip” jelenséget a kényelmetlen csendek alkalmával? Ez még attól is rosszabb volt. Szánalmas próbálkozás. Senki még csak válaszra se méltatott. De ha még ettől is kétségbeesettebb vagyok, bevetem a nagy ágyút. A PLETYKÁT. Na, már most nálunk, ez nem csak szaftos sztorik meséléséből áll, hanem inkább panaszkodásból másokra. Vagyis inkább mindenkire, aki szóba jöhet. Mindenkiben találnak valami kivetnivalót. Valamit, amit elhibázott sokadszorra, valamit, amit mondott, vagy nem mondott, tett, stb. stb. Mindig lehet valamit találni. És persze én is lelkesen részt veszek ebben, én is érezni akarom, hogy odatartozom és befogadnak maguk közé és ezért hajlamos vagyok túl sok mindent megtenni. Az ember tudja, hogy másokat kibeszélnek a háta mögött, őt is ki fogják beszélni. Vagyis engem. Mindenkit gúnyos kis becenevekkel illetnek, és egyáltalán nem akarom tudni engem minek hívnak. Én lelkesen szidom egyiküket, mivel egyáltalán nem jövünk ki és nagyon nehezen viselem azt, ahogyan viselkedik, meg azt amilyen. Nehéz valakivel úgy együtt dolgozni, hogy nem beszélünk semmilyen konfliktusról, csak valamelyikünk megalázkodik és tovább lépünk, mert haladnunk kell a munkával.
Nagyon nehéz elfogadnom ezeket a körülményeket. Szégyenlem magam, amiért arra vetemedtem, hogy azzal próbálok beilleszkedni egy olyan környezetbe, amibe semmilyen módon nem illek bele, hogy másokról pletykálok, csak hogy barátibb legyen a viszony köztünk. Ez nem én vagyok és nem jellemez engem. Csak ártok vele másoknak és én is rosszul érzem magam tőle, arról nem is beszélve, hogy mennyire helytelen. Eszembe jutott Jakab levele a nyelv bűneiről, és az, hogy nem tehetem meg, hogy egyik percben szidok valakit, csak azért mert nem találom szimpatikusnak és nagyon eltérőek vagyunk, a másik percben meg imádkozom Istenhez, arról nem is beszélve mennyit árthatok másoknak azzal, amit mondok. Így elhatároztam, továbbra is beszélni fogok másokról, de csak jókat mondok róluk, még akkor is, ha nem kifejezetten vagyunk barátok. Persze ettől még fognak rólam beszélni a hátam mögött, de nem érdekel.
A fiú, akivel nehezen jövök ki, egy másik sráccal közösen bérelnek egy lakást. Nem kifejezetten közeli barátok, de ő is az étteremben dolgozik. Egyedül jár sportolni, bevásárolni, még kirándulni is. A Facebook oldalát elborítják a szelfik, ahol mindegyiken egyedül van. Sehol egy barát, vagy baráti társaság. Nézegettem az oldalt és rájöttem, hogy egyedül érezheti magát. Megkérdeztem csinálunk-e valamit közösen a többiekkel vasárnap munka után. Örömmel láttam, hogy sok ötlete volt arról, hogy hova mehetnénk, mit csinálhatnánk, amit soha nem csinált, mert egyedül nem jó csinálni. Nem vagyunk barátok, de remélem képesek leszünk a köztünk lévő különbségéket legyőzni, mert barátok és társaság mindenkinek kell és nem érdemli meg senki, hogy egyedül legyen.
De még mindig nem tudom, hogyan kezdeményezzek beszélgetést velük. Ötletek?
T. E.
Elgondolkodtató számomra az írásod. Érdekes helyzet. Te egy kommunikatív személyiség vagy, aki szeretne valamiféle kapcsolatot a vele egy konyhában dolgozókkal. A srácokat nem zavarja a jelenlétét, úgy képzelem szabadon beszélnek előtted. Úgy tűnik számomra, hogy a két halmaznak (1+3) nincs átfedése és lehet hogy nem is lesz. Te többször próbálták elmozdulni, ők nem. Lehet, hogy ezt a helyzetet kell elfogadni.