A másik iránti szeretetből fakadó adakozás

Cikk az adakozásom mögött húzódó motivációim és érdekeim feltérképezéséről és az örömet okozó segítségnyújtásról

Adakozás, önzetlenség, áldozatvállalás… Ezeket a szavakat forgattam, rágtam magamban, azon morfondírozva, hogy a pszichológia tükrén keresztül milyen értéket, üzenetet adhatnék én Nektek ebben a decemberi hónapban.  Írjak-e arról, hogy milyen is az önzetlen személyiség, mi visz rá arra valakit, hogy önkéntes legyen, pszichologizáljam-e túl ezt a témát cafatokra szedve azt? Aztán az is eszembe jutott, hogy miért írjak én ezeknek a válogatott nőknek és lányoknak az adakozásról, amikor valószínűleg sokan életformájukként élik, és jóval többet tudnak róla, mint én magam.Ahogyan így gondolkodtam, számba vettem olyan alkalmakat, amikor én próbáltam meg önzetlenül adni valakinek az időmből, energiámból, pénzemből és persze, most a karácsonyi ajándékvadászat közepette sorra vettem, hogy kit mivel is szeretnék megajándékozni a szeretteim közül. Adni valakinek valamit, megajándékozni őt VAGY örömet szerezni neki.  Rájöttem, hogy ezek a fogalmak nem szinonimái egymásnak. Eszembe jutottak olyan alkalmak, amikor az adakozásomban sokkal fontosabb elem volt az adás cselekedete, hogy úgy érezzem, én adok valamit magamból, átélve az ezzel járó jóérzéseket is, mint hogy komoly erőfeszítést tegyek arra, hogy az adakozásom valóban hiánypótló, örömet és megnyugvást szerző legyen. Mert ahhoz bizony, hogy egy ajándék vagy adomány az általunk megajándékozott ember életében betöltse a funkcióját, fárasztó munkára van szükség. Így hát ez az írás amellett, hogy értéket is szeretne Nektek, kedves olvasók közvetíteni, legalább annyira egy önismereti munka is a részemről, hiszen szeretném megvizsgálni, hogy mik is hajtanak akkor, amikor adakozó vagyok, mennyire motiválnak erre külső és belső tényezők és mire van szükség ahhoz, hogy az adásom valóban a másik ember javára váló cselekedet legyen. pexels-photo-104966 Miért adunk? „Jobb adni, mint kapni” – ezt mindnyájan megtanultuk már kiskorunkban, mégis beletelt jó néhány évbe, hogy a gyermeki jutalomfüggőséget valamennyire levetkőzve kivételes alkalmakon meg is tapasztaljuk ennek igazságát. Ez a gondolat - rohanó és kapitalista világ ide vagy oda -, áthatja az értékrendünket, univerzális normaként funkcionál és bár sokszor nagyon nehéz átérezni ezt, mégis mindig ott motoszkál bennünk.  Néhányan talán ismeritek Wass Albertnek a „létrás-eges” gondolatát, melynek első részében így értekezik a mások felé mutatott bánásmódról, mely egészen összeegyeztethető keresztyén értékrendszerünkkel: „Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni, gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél!”. Hűha, na ez nehéz… És akkor még itt jön a Krisztusi intés is, hogy „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” (Mt 22, 39) Ezeket a törvényeket tudjuk és hívő emberként hisszük is azt, hogy Krisztus szeretete által képesek lehetünk az önzetlen szeretetre és segítségnyújtásra. De vajon mit gondol a pszichológia arról, hogy mi tesz minket képessé az önzetlen viselkedésre és mi hajt arra, hogy cselekedeteinkkel fejlődést, jót idézzünk elő? A következőkben a teljesség igénye nélkül két fontos emberi jellemzőről szeretnék szólni: az altruizmusról és az empátiáról.
  1. Altruista lények vagyunk, vagyis hajlandók vagyunk magunkat hátrányos pozícióba hozni azért, hogy egy társunk előnyösebb helyzetbe kerüljön. Ez sok állatfajra is igaz és etológusok máig vizsgálják, hogy pontosan milyen folyamatok állnak ennek hátterében. A legelterjedtebb megközelítés szerint, elsősorban a saját utódok és a csoport túlélése motiválja az altruista viselkedést, vagyis hajlandóak akár nélkülözni is, hogy az utódok túléljenek és a gének továbbörökítődjenek. Embernél azonban (és például a kutyák esetében is), ez a viselkedés nem szorítkozik csupán a saját rokonainkra és ismerőseinkre, hanem képesek vagyunk akár az életünket is feláldozni egy bajbajutott embertársunkért extrém helyzetekben. Természetesen személyiség kérdése is, hogy valaki mennyit és milyen reakcióidővel képes feláldozni magából a másikért, de tény, hogy belénk van kódolva az odaszánó, adakozó viselkedés. Néhányakban világosan megmutatkozik, míg másokban jó mélyen, rejtetten bújik meg. Amikor erről beszélgettünk a párommal, ő szkeptikusan vetette fel a kérdést, hogy nem lehet-e hogy a legtöbb helyzetben azért vagyunk altruisták, hogy elkerüljük a bűntudatot, amit akkor érzünk, ha elmulasztottunk segíteni. Én erre azt mondtam neki, hogy biztosan erős kulturális hatások formálják az altruista viselkedést és sok helyzetben az a viselkedés az elfogadott, de én szeretném azt hinni, hogy mindnyájan képesek vagyunk a tiszta, önzetlenségből fakadó önfeláldozásra.
  2. Képesek vagyunk az empátiára Bele tudjuk magunkat képzelni embertársunk helyzetébe és hasonló érzéseket élhetünk át, mint ő. Ebből az is következik, hogy egy szerencsétlen, nyomorúságos állapotban lévő embert látva, az empátia folytán kellemetlen érzéseket fogok átélni. Egyrészről szánalmat és sajnálatot érzek a másik nyomorúsága láttán, másrészről átélhetem, én mennyivel jobb egészségügyi, anyagi, társas, stb. helyzetben lehetek, mint ő. Ennek eredményeképp egy zavaros, kényelmetlen érzés keríthet hatalmába, mely a bűntudat, a felelősség és a sajnálat érzéseinek keveréke. Ezen gondolatok és érzések mellett, megszólalhat bennem az igazságosság iránti vágy és a jóra való szándék is. Hiszen hiszek egy igazságos rendben és szeretnék enyhíteni a bajba jutottak nehézségein! Ennek a folyamatnak a végén pedig talán eljutok oda, hogy az empátia kezdeti állapotából valódi segítségnyújtás legyen, mellyel egy időben enyhítem a saját diszkomfort érzésemet is.
cold-snow-person-winter Örömet okozni és nem pusztán adni Ezeket mind azért írom le, hogy kicsit jobban megértsem én is, hogy milyen folyamatok játszódnak le bennem, amikor segíteni szeretnék valakin, legyen az pénzbeli adakozás, a régi ruháim elajándékozása, egy kertészkedésnek odaszánt nap, vagy egy hajléktalan megkínálása meleg teával. Mert úgy gondolom, hogy a nemes szándék mellett nagyon is ott van annak a motivációja, hogy én jobb embernek érezzem magam és enyhítsek azon a feszültségemen, amit a nyomorúság láttán érzek. Szuper érzés, amikor adhatok, érezhetem, hogy a cselekedetem is súly az igazságosság és jóság mérlegén. Talán még a vállamat is megveregetem, hogy „jól van Lidikém, végtére is tiszta szívű ember vagy, megtetted, amit a lelkiismereted diktált, egy időre így meg is nyugodhatsz!” A másik lényeges impulzus, hogy körülöttem sokan adnak, vállalnak áldozatot, ez is motiválni fog arra, hogy én is így tegyek. Félre ne értsetek! Ez nagyon jó! Jó egymást motiválni arra, hogy a nehézségben élőkön segítsünk vagy időt szánjunk egy elhanyagolt barátunkra vagy családtagunkra. De ha mélyen magamba nézek, akkor őszintén azt kell mondanom, hogy sokszor maga az adás cselekedete fontosabb, mint az a személy, akin segíteni szeretnék. Fontosabb, hogy úgy érezzem, adakozó ember vagyok és én is az irgalmas samaritánusok táborát erősítem. Mert jobb adni, mint kapni, ugye? Igen, de nem mindegy, hogy amit nyújtok magamból, az valóban a másik szükségeit kielégítő, örömet okozó cselekedet-e. Nem mindegy, hogy a saját feszültségemet enyhítem akkor, amikor meleg teát adok egy hajléktalannak, vagy megkérdezem őt, hogy valójában mire lenne szüksége és az ő helyzetére, személyiségére reagálok-e a cselekedetemmel. pexels-photo-25509 Más és mégis hasonló, amikor a körülöttem élő barátaimat, családtagjaimat szeretném meglepni vagy őket segíteni valamiben.  Ó, milyen nehéz dolog is úgy adni, hogy annak az eredménye őszinte mosoly és öröm legyen. Ehhez gondolkodnom kell, el kell vonatkoztatnom attól, hogy én minek örülnék, hallgatnom kell a másikat, figyelni a megnyilvánulásait, gyakorolnom az önzetlen empátiát… Ez pedig sokkal több energiát és szeretetet igényel a részemről, mintha pusztán ajándékozni vagy segítséget nyújtani szeretnék. Mert az igazi ajándékozás és segítségnyújtás a másikra szabott kell hogy legyen. Gondoljunk csak a Gary Chapman által leírt öt szeretetnyelvre (elismerő szavak, minőségi idő, ajándékozás, szívességek, testi érintés). Nekem nagyon jól esnek az elismerő szavak, valóságosan sóvárgok utánuk, de édesanyám például sokkal inkább érzi a szeretetemet, ha időt töltök vele, beszélgetünk, elmegyünk együtt egy moziba. Mások vagyunk, és ha szétnézek magam körül, igények és vágyak kusza szövevényét látom, amin bizony nagyon nehéz kiigazodni. Mégis érdemes megpróbálni, hiszen a segítségnyújtás, törődés, adakozás bármilyen formája akkor éri el igazán célját, ha felmérem az embertársam szükségét és szeretettel fordulok felé. Ebben a cikkben szerettem volna egy kicsit őszintén szembenézni magammal és az adakozás mögött meghúzódó motivációimmal. Megint csak konstatálom, hogy ez a téma is jóval bonyolultabb és személyes érdekektől átitatott, mint sok más. Érdemes azonban így karácsony előtt különösen elgondolkodni ezeken és bátran időt és energiát odaszánni arra, hogy a segítségnyújtásunk ne csupán adás, hanem örömet okozó, hiánypótló cselekedet legyen. Zárja ezt a gondolatot Viktor Frankl pszichiáter egyik bölcs idézete: „Senki sem ismerheti meg teljesen egy másik ember lényegét, csak akkor, ha szereti. A szeretete teszi képessé arra, hogy meglássa a szeretett személy alapvető vonásait és tulajdonságait; sőt mi több, meglássa a benne rejlő lehetőségeket is.”

B. L.

Vélemény, hozzászólás?