Hálaadás, szeretet, békesség

Ahogy közeledik a karácsony, hirtelen minden narancs- és mandarinillatú lesz, kívül-belül felöltöztetjük a házunkat új, ünnepi színekben pompázó ruhájába, ajándékokat csomagolunk – beszerzésük közben biztosan idegeskedünk is -, összeállítjuk a menüt és tervezzük a napokat. De mennyire figyelünk a lényegre? Mi van a lelkünkkel? Gondolatsodor következik.Nagyon szeretem a karácsonyt, a kedvenc ünnepem, főleg most, hogy az első közös ünnepünkre készülünk a férjemmel. Minden újdonságnak érződik, igyekszem mindent saját kezűleg megoldani, jó előre átgondoltan megtervezem a menüket, meghívom a rokonokat, barátokat, és úgy érzem, hogy az idillben élek. A napokban mégis elgondolkoztam azon, hogy mi van a lelkünkkel? Azt is úgy ápoljuk, ahogy a külsőségeket? Figyelünk Isten üzeneteire, a karácsony igazi szellemiségére? Hálásak vagyunk az életünkért, a mindennapjainkért, a szeretteinkért? A megváltásért?

A minap este sétáltam haza, és amikor átkeltem a gyalogátkelőn, majdnem elgázoltak. Megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az életem egy hajszálon függ. Ahogy, a kis híján balesettel végződő átkelés után – ki tudja, hogyan – átértem a másik oldalra, percekig csak álltam, remegtem és elkezdtem sírni. Akkor tudatosult bennem, hogy meg is halhattam volna, hogy az esti lasagne-sütés meghiúsulhatott volna (tudom, vicces, de a stressz ilyen gondolatokat hoz elő, akkor épp ez volt a legfontosabb, mert hát mit vitt volna akkor a kedvesem másnap magával a munkába?) Hazaérve még nagyon sokáig sírtam, és közben megköszöntem Istennek, hogy ennyire figyelt rám, hogy az utolsó percben sikerült hátralépnem. Valójában nem tudom szavakba önteni azt a félelmet, amit akkor éreztem, amikor felfogtam, hogy az életem ott véget érhetett volna. Mi maradt volna utánam? Mi lenne a családommal, mennyire szomorúak lehettek volna? Ezután rögtön elkezdtem félteni mindüket, mert ha velem megtörténhet, akkor bárki mással is… Rengetek kérdés futott át a fejemen, ezernyi érzés feszült a mellkasomban, és akkor ráébredtem, hogy az olyan sokszor leplezett érzelmeinket mernünk kell kifejezni. Mondanunk kell egymásnak, hogy szeretlek, amíg itt vagyunk. Bókolnunk kell, amíg még van kinek. Segíteni és megköszönni a másikat, amíg nem késő. Pár nappal később, vasárnap az adventi gyertyagyújtás után úgy döntöttünk a férjemmel, hogy táncolunk. Ketten, otthon, a kandalló melege mellett a karácsonyi dalokra, mert szeretnénk kicsit vidámabbak lenni, ünnepelve tölteni a felkészülés vasárnapját. Ahogy pörögtünk-forogtunk úgy éreztem, itt a remek alkalom, hogy elmondjam, mennyire értékelem őt, a segítségnyújtásait, a csodás lényét (minden hibájával együtt), a szeretetét, őt magát. Úgy érzem, hogy rájöttem arra, mennyire nem vehetjük magától értetődőnek az életünket, a helyzetünket, a családunkat, a lélegzetet, az egészséget. Isten az életet ajándékként adta nekünk (ez már micsoda ajándékötlet!), pont úgy, ahogy karácsonyra Jézus Krisztust, a Megváltást is. Ezt a karácsonyi időszakot – az adventet és magát az ünnepet is – használjuk arra, hogy megemlékezünk ezekről a csodás ajándékokról, töltsük meg hálaimákkal, egymás dicséretével, szeretésével, átölelésével. A kedves szavak nem üresek – erőt adnak. Legyünk ott, és segítsünk a másiknak. Töltsünk időt kettesben Istennel, halljuk meg, mi mindent szán nekünk, hagyjuk, hogy szeressen minket mindent betöltő erejével. Beszélgessünk! Figyeljünk a másikra! Az egyik legfontosabb és példaértékűbb nő az életemben az édesanyám. Szeretném a gyerekeimet én is olyan szeretettel, odaadással és magamról való lemondással nevelni, ahogy ő tette velünk. Szeretnék majd én is annyi szeretetet, ellenszolgáltatást nem kérő gondoskodást, simogatást és ölelést átadni nekik, mint amennyit az eddigi huszonhat év alatt kaptam. Szeretnék olyan őszinte, szerető és segítő lenni, mint ő. Beszélgetésünk néhány gondolatát szeretném továbbadni, mert tudom, hogy karácsonykor sokan érezhetik magukat elveszettnek, reménytelennek. Két történetét szeretném megosztani, ami nekem is bizonyságul szolgált arról, hogy az egy Igaz Isten megváltott minket és minden nap gondunkat viseli – épp, mint az édesanyák. Fogadjátok szeretettel ezt a két bizonyságot, és hadd kívánjunk ezzel szeretetben eltöltött, áldott és reményteli karácsonyt és újévet Nektek. pexels-photo-27633 „A lányom születése után nagyon sokáig nem estem teherbe. Természetesen a férjemmel elmentünk minden lehetséges orvosi vizsgálatra, ahol kiderült, hogy mindkettőnkkel rendben van minden. Nagyon vágytam egy újabb kisbabára, ezért egy elkeseredett pillanatomban elkezdtem imádkozni. Ima közben eszembe jutott, hogy mi volna, ha – úgymond - megpróbálnék alkut kötni Istennel: azt mondtam neki: Istenem, látod, mennyire szeretnék egy második gyermeket. Én elolvasom a Bibliát az elejétől a végéig, cserébe adj nekem egy gyereket. Isten akkor éjjel az álmomban azt mondta, hogy az alku áll. Ezt onnan tudtam, hogy akkor, az álmomban fiút szültem. Elkezdtem olvasni a Bibliát, de a hitem rögtön meg is próbáltatott: nem sokkal később áldott állapotba kerültem, azonban ez a terhesség pár hónap után elhalt. Ezután is úgy éreztem, hogy ha Isten megígérte, hogy ad gyereket, ha én betartom az egyezséget, akkor adni is fog, így eszembe sem jutott, hogy félretegyem a Szentírást. Folytattam az olvasást, és egy évre rá ismét megfogantam. Nagyon nehéz terhességem volt, mert hét hónapig feküdnöm kellett, veszélyeztetett terhes voltam; és rengeteg olyan vizsgálati eredményt kaptunk, amik alapján az orvosok a terhesség megszakítása mellett foglaltak álláspontot. Azt mondták, valószínűleg Down-kóros lesz a gyerek. Az utolsó vizsgálatnál magzatvíz-leszívásra kellett volna menni, itt fennállt a vetélés vagy a koraszülés esélye. Sokat tépelődtünk és imádkoztunk, mi legyen, hiszen olyan sokat vártunk erre a kisbabára, és most el kellett döntenünk, hogy kockáztatjuk-e egy vizsgálat miatt az életét. A döntést végül a férjem hozta meg, aki akkor azt mondta, hogy nem végeztetjük el a vizsgálatot. Nagyon megmaradt bennem, mert azt mondta: >>Amilyet ad Isten, olyan gyerekünk lesz.<< Így indultunk neki a nem komplikáció mentes szülésnek, aminek a végén – hála Isten gondoskodásának - a kezünkben tarthattuk az ép és egészséges kisfiunkat, aki mára már húszéves lesz. Én ekkor még nem voltam megtérve: szokványos családba születtem, ahol nem volt divat a templomba járás, a Biblia forgatása, bár a két alapvető imádságot ismertem és esténként elmondtam, de valódi hitem nem volt. Akkor kezdett hitem lenni, amikor bekerültem a férjem családjába. Az első meghatározó élmény egy pünkösdista gyülekezetben egy karácsonyi alkalom volt. Ekkor találkoztam egy más fajta Istentisztelettel, nyitottsággal és valódi hittel. Azután anyósom sokat mesélt Jézusról és az életükkel is bizonyságot tettek. Annak idején végül nagy elkeseredésemben fordultam Isten felé, miután majdnem hat évig nem adatott meg a második gyermek. Jó pár évvel később – 2010-ben – megtértem, Istennel jártam, járok. Tavaly előtt megbetegedtem, súlyos nőgyógyászati problémáim voltak. Ez a betegség a mindennapjaimat is megkeserítette, és nem csak lelkileg volt nagyon nehéz elviselni, hanem a napi munkavégzésben is korlátozott, sokszor szinte ájultan feküdtem egész nap, hogy egy kis erőt nyerjek. Kétszer megműtöttek, különféle gyógykezeléseket is kaptam, de mind eredménytelen volt, időszakosan olykor jobban lettem, de végül mindig csak rosszabb lett a helyzet. Egy este a televízió kapcsolgatása közben egy interjúba botlottam bele, ahol Joyce Meyerrel beszélgettek. A riporter az interjú végén megkérdezte őt, hogy imádkozna-e. Joyce azt mondta, hogy most a betegekért akar imádkozni. Én akkor elmondtam vele azt a gyógyulást kérő imát, kértem Istent, hogy segítsen rajtam, mert a helyzetem minden tekintetben elviselhetetlen. Az imádság elmondása után egy óra múlva látványosan elkezdtek csökkeni a tüneteim, majd egy-két nap múlva teljesen megszűntek. Azóta teljesen meggyógyultam, a két év alatt semmilyen problémám nem maradt a korábbi betegségből. Ez egy csodálatos gyógyulás volt, amit egy őszinte imáért adott Isten, kegyelemből. A történet kerekségéhez hozzátartozik, hogy ha a betegség nem múlt volna el, akkor teljes méheltávolítási műtéten estem volna át, annyira súlyos volt az állapotom, és más nem segített volna. Én akkor tudtam, hogy Isten meggyógyított, és egy nagyon erős hit és tudat volt erről bennem. Tudtam, hogy imádkoztam és ez a betegség elhagyta a testem. Továbbra is Istennel akarok együtt élni és járni, és erre biztatok mindenkit. Higgyétek el, vele van remény, és minden szükségeteket betölti. A karácsony arra is remek alkalmat ad, hogy elbeszélgessünk vele, hálát adjunk neki mindenünkért, és kérjünk – merjétek kérni őt őszinte szívvel, mert figyel és hallgat.”

H. J. Á.

Vélemény, hozzászólás?