Bálványaink

Egy hangulatos kávézóban csaptunk egy igazi csajos brunchot Ancsival. Közben jót beszélgettünk a boldogságról, elégedettségről, bálványokról… Berényi-Jerebák Anikó hathetes friss házas, aki, miután klinikai pszichológus szakon végzett, iskolapszichológusként dolgozik négy váci iskolában, de mellette megtalálhatjátok a zuglói magánpraxisában, vagy az Adna kávézóban, ahol önkéntes munkát végez.

Körülbelül 15 éve ismerlek, és ezalatt az idő alatt egy olyan személyiséget ismertem meg benned, akinek könnyen megnyílnak mások. Ebből fakadóan sok-sok élethelyzettel, történettel találkoztál már. Így, sokat tapasztalt nőtársamként kérdezem tőled, hogy beszélhetünk-e olyanról, hogy boldogság? Te hogy látod, egyáltalán van ennek pontos definíciója?

A boldogságon a mai napig rengeteget gondolkodom. Nekem sokat jelent, amit Röhig Géza mondott az egyik interjújában, hogy: pökhendi dolog a boldogságot keresni, inkább egy célt kell találni, amiért képes vagy meghalni. És ez az a dolog, ami elégedettséggel tud eltölteni. Ez azért tetszett, mert én sem szeretem a boldogságot státuszként kezelni, hogy valaki boldog-e, vagy sem. Inkább az elégedettséggel szeretek foglalkozni, a szakdolgozataimban is azt kutattam, hogy az elégedettség hogyan van jelen például az életközépi válságban, illetve a fiatalok életében, hogy miként van túl egy adott ember az alap életnehézségeken. Minden ember életében vannak alapvető szükségletek, amiknek meg kell lenniük ahhoz, hogy feljebb lépjen, ahol szociális, illetve mindenféle biztonságot elérhet. Erről szól a Maslow-piramis is, de Rogers is valami hasonló megállapításra jut, ez pedig az, hogy a piramis tetején az önmegvalósító ember eszménye áll. Ez az, amikor eljutsz az érettségnek egy olyan szintjére, ahol már – és itt kissé keresztyén vizekre evezek – az az ember lehetsz, aminek Isten téged megteremtett. Szóval, hogy ebben a töredezett világban, a saját töredezettségedben valahogy mégis leküzdöd az „élettémáidat”, és így szépen lassan haladsz előre. Úgy vélem, e mentén lehet elkezdeni a boldogságról beszélni, de ez csakis Isten karjaiban lehetséges.

Említetted, hogy veszélyesnek találod, amikor a boldogságról mint státuszról van szó. Szerinted vannak olyan tévutak az életünkben, amikor a boldogságra így tekintünk?

Az egész kérdéskörnek a veszélyes része a hedonista boldogságkeresés, amin egyébként mindenki keresztülmegy, és a legtöbben küzdünk is vele, én magam is küzdők sorában vagyok. Ezek azok, amikor könnyen próbáljuk megszerezni a boldogságot. Vásárlással, drága kütyük beszerzésével, amik ideig-óráig adnak hormonlöketet, boldogságérzetet, amik hamar el is múlnak.

Szerinted hogyan tudjuk ezt magunkban felismerni? Említetted, hogy ez a fajta könnyű, mégis hamis út, neked is küzdelmet jelent. Ahhoz, hogy ezt megfogalmazd, gondolom, szükséges volt egy felismerés. Mi ennek a leleplezésnek a folyamata? Hogyan tudjuk ezt mi is megtenni?

Én magamon akkor észlelem ezt, amikor kezdek már belesodródni. Például én nagy csoki szerető vagyok, Gombóc Artúr kettő, és vannak pillanataim a boltban, amikor tudom, hogyha meg fogom enni ezt a csokit, akkor nekem az nagyon jó érzés lesz, de szinte már előre érzem azt a hullámvasutat is, ami utána következik. Ez az, amikor utána tudom, hogy ez nekem nem volt jó, ennek nem volt igazán értelme, nem kellett volna ezt megcsinálni… Így azt mondanám, hogy ez egy tapasztalati jellegű felismerés. Megtörtént velem már egyszer, kétszer, háromszor, és mostanra, ha már be tudom mérni azt, hogy ez hogy kezdődik és mivel jár együtt, akkor az segít abban, hogy elkerüljem. 

Sokat beszélünk arról, hogy milyen fontos az önreflexió. Nem véletlenül írtunk a múlt havi számunkban is az önismeret témaköréről. Ahogy te is mondod, sokat segít, ha figyelünk magunkra, az egyes dolgainkat követő érzelmi reakcióinkra, mert ez segít a felismerésben és az előrelépésben is. Viszont én gyakran azt látom, hogy bár beszélünk ennek a fontosságáról, mégis nehéz valóban gyakorlattá tenni az életünkben. Szerinted mi segíthet abban, hogy a hiú boldogságkereséseket kikerüljük?

Mindannyian mások vagyunk, és vannak olyanok, akiknek maguktól jön az, hogy szeretnék érteni önmagukat, meg a környezetüket is. Valakinek ez nehezebb. Sokszor azt mondom, hogy ez egyfajta érettségnek is a kérdése, viszont az tény és való, hogy az első lépés megtétele az nagyon-nagyon nehéz. Nehéz szembenézni azzal, akik vagyunk, főleg a hiányosságaink és a töredezettségünk miatt. Éppen ezért olyan jelentős lépés meglátni azokat a dolgokat, amik diszfunkcionálisak az életünkben, felismerni azt, amin változtatni kellene. Sokan éppen emiatt maradnak inkább a nyugodt, langyos pocsolyában, amiben vannak. Ha nehezen megy ez a kezdőlépés, de van elköteleződés afelé, hogy ezt megtegyük, akkor én mindenképp először azt javaslom, hogy töltsünk időt magunkkal. Legyenek énidők, csendek. Sok barátomtól hallom, hogy nem bírják a csendet: „nem bírom, ha nincs körülöttem valami zaj.” Azért nem, mert félünk attól, amit a csend mond. Lehet, hogy először nehéz lesz, amit a csend mond, de aztán, ahogyan egyre több időt eltöltünk magunkkal, akkor ez gyakorlattá válik, és el tudunk indulni egy úton, amiben meg akarjuk érteni a gondolatainkat és az érzéseinket. Ez pedig pozitívum lehet számunkra is és a környezetünk számára is. Önmagunk megismerése így nekünk és másoknak is ajándék lehet, mert tele vagyunk emberi játszmákkal, olyan reakciókkal, amik valahonnan nagyon mélyről, nagyon zsigerileg jönnek. Nem az a baj, hogy ezek vannak, hanem, hogy sokszor megsebezzük velük egymást, de ha elkezdünk erre rálátni, akkor az segít, hogy szépen lassan, napról-napra ezek a rossz beidegződések elkezdjenek eltűnni.

Én magam nagyon sok emberi életet látok abban megtörni, hogy valamihez nagyon sok reményt fűztek, egy kitűzött célhoz kötötték a boldogságot. Például házasságkötés, gyerekvállalás, munkahelyi elismerés…, különböző célok, mégis közös, hogy a legtöbbnél, amikor a kitűzött cél megvalósult, akkor nem hozta magával a várt reményt, a felhőtlen boldogságot. Mert kiderült, hogy amikor a házastársával együtt kerültek bajba, akkor a másik is szenved, és nem ugyanolyan támasz, mint amilyen az elvárás. Ugyanígy, amikor a gyerekünkről álmaink vannak, de ő nem felel meg ennek, akkor csalódást érzünk. Ugyanígy munkahelyen belül is, hiába érjük el a vágyott pozíciót, ott is vannak nehézségek, további kudarcok. Amikor ezekkel találkozunk, akkor újra és újra lelepleződnek hamis képek, bálványok, amiktől a boldogságot és az elégedetlenséget vártuk. Ezután a mélység után is van tovább, ezért kérdezlek, hogy mi a tanácsod, amikor ide jutunk el?

A célok nagyon fontosak az életünkben, a pozitív pszichológia is kimondja, hogy fontos alapok, támpontok és pontosan emiatt nem mindegy az, hogy milyen célt tűzünk ki az életünkben. Fontos az is, hogy a megélt érzelmeinket detektálni, megnevezni is tudjuk. Ez lehet szomorúság, vagy üresség érzés a cél elérése után, vagy esetleg akár düh, amiknek teret adhatunk, megengedhetjük magunknak, hogy megéljük őket.  Nem segít, ha elnyomjuk őket, az érzéseinkben nincsen baj, nem bűnös dolgok. Az igazán nagy problémák általában az elfojtásból fakadnak. Én mindenképp azt javaslom, hogy azt, amiben vagyunk, azt éljük meg szabadon. Emellett pedig fontos megvizsgálni, hogy most miért érzek így, miért így élem ezt meg. Ebben pedig lehet segítséget kérni, elengedhetetlen önmagunkba tekinteni, egyedül is tudunk ezzel dolgozni. Ha valaki önmagában alapvetően nincsen rendben, akkor nagyon hamar, miután tetőzik a cél elérése, valami nagyon újba kezd, például kilép a családi kötelékből, vagy karriert vált, mert rájön, hogy ő önkénteskedni szeretne, mert szeretne valamit tenni az emberiségért, mondjuk egy száraz munka után, vagy pont, hogy emberekkel foglalkozik, és elmenekül a magányába, tehát mindig valami mást keres. Viszont azt látom, ha valaki Istenben gyökerezve a helyén van, és azt csinálja, amire Isten őt megteremtette, akkor a megtett életút kevésbé lesz kacskaringós, vargabetűs.

Hogyan látod, szerinted szeretünk isteníteni olyan célokat, eszményeket, amiket nem kellene?

Hát persze! Mindent istenítünk, mindent! Abszolút valós problémának látom, és nem véletlen, hogy Tim Keller egy egész könyvben foglalkozik a témával, hiszen közöttünk keresztyének között is teljes mértékben jelen van. Én magam néhány évvel ezelőtt átmentem azon is, hogy a gyülekezeten belül folytatott munkámat, szolgálatomat istenítettem. Az volt az életem. Sokszor mégse tudtam benne hatékony lenni, mert nem őszintén jött, hanem valamilyen hiányt pótolt az életemben. Ez pedig sok mindenben valamilyen módon meggátolt. Pontosan emiatt, hogy én átmentem ezen, néha látom mások életében, amikor valakinek ez a bálványa, amikor fél egyedül maradni, fél társat találni, fél mással foglalkozni, és ehelyett elkezd valami más körül forogni az élete, például, hogy: „én szolgálok.” Kérdés bennem, hogy ilyen helyzetekben mi a felelősségünk egymás iránt.

Ugyanez van a gyerekvállalással is, mert a gyerek ajándék, de néha meg azt látom, hogy a gyerek eszköz. Eszköz az anya számára, hogy kiteljesedjen, amikor a karrierje nem úgy alakult, ahogy szerette volna, vagy feleségként nem úgy állt helyt, ahogy elégedett lenne önmagával. Ilyenkor azt érzem, hogy a gyerek a bálvány.

A bálványok különös természete, hogy idomulnak hozzánk, idomulnak mindig az adott korhoz, most már nem színház és cirkusz kell a népnek, hanem új korunkban aktuális bálványok születnek. Remek dolog például a környezetvédelem, a globális felmelegedés elleni küzdelem, a szeméthegyek felszámolása, de ennek a témának is könnyen függőjévé válhatunk. Megszületett a szorongás új formája: a klímaszorongás. A Facebookon is látható, hogy a különböző környezetvédő csoportokban, hogy mennyire elszabadulnak az indulatok. Látunk embereket, akik úgy hiszik, hogy többet tudnak erről a témáról másoknál, és így ellenségesen lépnek fel, kitűnik, hogy az ő életüknek most egyértelműen ez van a középpontjában. Minden bálványra igaz, hogy olyanok, mint amikor az égő villanykörte körül a bogarak röpködnek, teljesen átadva magukat, szinte hipnózisban mennek neki ennek a fénynek. Ezt tapasztalhatjuk mi is, hogy egy téma körül forgunk és minden erről szól. 

Ezekben a helyzetekben az a szép, hogy egyik sem végleges. Bármi lehet a bálványunk ezen a világon, amivel szélsőségesen sokat kezdünk el foglalkozni, vagy olyan területekre terjed ki a szívünkben, amely területeken másnak kellene lenni. Bármi lehet ilyen módon bálvány. A kegyelem, hogy ezekből viszonylag gyorsan meg is tudunk gyógyulni, de ehhez szükséges az az önismeret, amit mondtál korábban, hogy rálássunk arra, hogy ez egyáltalán micsoda az életünkben. És izgalmas az, hogy régen azt mondtuk, hogy bálvány a pénz, a szex, a test, de közben a legerőteljesebb bálványok pont azok, amik jószándék mögött vannak elrejtve.

Köszönöm a beszélgetést! Azt, hogy rengeteg fontos dologra felhívtad a figyelmünket. Remélem, nem csak én, hanem az Olvasóink is vágynak most egy kis csendre, hogy figyeljék magukat és hallgathassák Isten szavát!

Bobok Ágnes

 




Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..