Olyan egyszerű lenne, ha a bálványok ma is alakba lennének öntve. Bronzba, kőbe, fába vagy legalább látszó betonba. Könnyen lebuktathatóak volnának. Könnyebben elkerülhetőek lennének. De ma minden okos, cizellált és elvont.
A mai istenpótlóink sokszor észrevétlen hangsúlytévesztések. Belső megérzések és hiedelmek előnyben részesítése. Eszközök összekeverése célokkal. A szolgálat összekeverése a megfelelési kényszerrel, vagy a saját pozitív önképünk fenntartásával, vagy akár azzal, hogy folyamatosan hasznosnak érezzük magunkat.
Amikor a gyerek “érdekében” programokra cipeljük őt kifáradásig, hisztisségig, utána pedig megsértődünk, mert nem becsülte eléggé a mi erőbefektetésünket az ő lenyűgözésére. Igazából a saját „jó anya” képünk hajtott; a tudatos szlogen a mindent a gyerek érdekében, ami mögöttesen motivál az a jó anyaság hajtóereje, sőt inkább félelem a rossz anyaságtól, a végeredmény meg az hogy épp egyáltalán nem vagyunk vevők arra, amire a gyermeknek épp szüksége lenne. Klasszikus, szerintem egyszer-kétszer mindenki beleszalad ebbe. És hányszor esünk hasonló hibába Istennel kapcsolatban. „Nevében”, „érdekében”, „egyházáért” teszünk dolgokat, amiket nem feltétlenül nyitunk ki Neki: akarja-e egyáltalán és ha igen, hogyan.
Település, ahol nincs református gyülekezet, de mindkét másik felekezetből van erős (ifjúsággal, zenészekkel) közösség, mégis megtartjuk az iskolai hittanokat. Annak ellenére, hogy nem tudjuk integrálni őket a későbbiekben, tudva hogy mindkét másik közösségben esélyük lenne bekapcsolódni, ottragadni. Inkább hagyjuk őket a semmibe menni az általános iskola után. Mert milyen dolog lenne visszavonulni egy iskolából? Inkább ott tartunk egy hitoktatót az egy-két fős csoportokért, csak, hogy legyen. Mintha presztízskérdés lenne, hogy ott legyen a saját felekezet odaképzelt zászlaja.
Amikor a cégnél kínálkozik egy magasabb státusz. Ugyan már a jelenlegi is bőven sok teendőből és felelősségből áll, ezalatt is görnyedünk, de elfogadjuk „mert ez a dolgok rendje”. És közben megkeseredünk és tüneteket produkálunk. Mert nemet mondani egy kínálkozó lehetőségre olyan, mintha istenellenes bűntett lenne. Akkor is, ha ez épp egy kísértés.
Ha évente tartottunk a gyülekezetben eddig gyerektábort, de most senkinek nincs indíttatása, és még mintha a szél is ellene fújna, de azért is megtartjuk, mert hát hogy nézne ki? Visszalépés szagú lenne, ha lemondjuk. És talán se hangosan, se imában nem tesszük fel a kérdést, kell-e egyáltalán gyerektábor idén… Inkább lenyomjuk rutinból. Legyen meg.
Lelkész családok, vagy aktív gyülekezeti szolgálók, akik feláldozták magukat a válásig, a kiégésig a gyülekezeti elfoglaltságok oltárán. És a válás, a harag, a kudarc pedig végeredményként még jobban megosztja a gyülekezetet, mintha néha nemet mondtak volna a soron következő beáldozott estére, vagy a harmadik táborra.
Valójában azt hiszem, a mai bálványunk az, amikor Istennel nem vagyunk folyamatos párbeszédben, hanem a problémára adott választ ismertnek véljük. Egy személyes akaratot teszünk lélektelen világnézetté. Kapcsolatot automatizmussá. Amikor meg sem adjuk a lehetőségét annak, hogy valami más hangozzon el a párbeszédben, mint amit mi elképzeltünk, vagy gyerekkorunkban tanítottak nekünk. Amikor igazából monológot folytatunk dialóg helyett. Valamilyen szempontból mégiscsak kőbevésés és betonba öntés ez: nem engedjük ki Istent a neki öntött formából. Annak áldozunk, amit formáltunk belőle, amit megszilárdítottunk, ahova lecövekeltük a tűz- és felhőoszlopot.
Bella Violetta
Vendégíró
